Amedeo Modigliani festménye
Mily nehéz az élet!
Küzdelmekkel telve,
Gondok súlya alatt
Elfárad az elme.
Lankaszt a sok munka…
Pihenni szeretnék,
Pedig milyen messze
Távol van az est még!
Milyen hosszú a nap!
S nem volt még egy percem,
Melyben szűnt volna a
Munka kezeimben.
Olyan fáradt vagyok!...
Nyugodni úgy vágyom!
S vágylak látni téged,
Fájó boldogságom.
Jöjj, oh! jöjj el hozzám!
Szép lesz az alkonyat.
Úgyis te vagy csupán,
Ki nekem nyugtot ad.
Szemeid egébe
Hogyha tekinthetek,
Küzdeni sorsomra
Újra erőt lelek.
Oly szomorú vagyok,
Arcom olyan halvány,
De piros leszek, ha
Te mosolyogsz majd rám.
S lehajtva kebledre
Bánatos fejemet,
Víg is tán, ha ott ki-
Sírhattam könnyemet.
Madár vagyok, vésztől
Sodort árva gerle.
Te vagy beteg lelkem
Egyetlen menhelye.
Oh! ha szerelmed zöld
Lombja elhervadna:
E sokat szenvedő
Szív tán meghasadna!
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 5. szám. Pest, 1866. febr. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése