Ott vagy lányka, ott vagy már a révben,
Rád az orkán többé vészt nem ont;
Hajlakod van, s nem bárkád, törékeny,
Lábad alatt biztos a porond.
Körülted nem hullám buboréki,
Rózsák kelnek, rózsák nyílanak;
Szirmait meg nem veszté a régi,
S az új bimbó immár kifakad.
Forró sugár tikkasztva nem éget,
Pálmád lombja enyhe árnyat ad;
Kéjjel szívod a balzsamos léget,
Nyájas gerléd vidáman kacag.
Ha átszáll az aranynap feletted,
Tova tűnnek apró gondjaid;
Nem álmodban őrzöd a szerelmet,
A szerelem őrzi álmaid.
Nem féled az éjet, oly mosolygva
Hallod, mondod: jó éjt, jójszakát! –
A sötétség lelke sem mogorva,
Kéjjel vonja föléd fátyolát.
Oh, hol a rév?! – tőlem még mi messze!
Reám törnek orkán, vész, habok;
S mit bírhatok – vitorlám repesztve -,
Reményül – egy deszkadarabot!? –
Rózsák helyett nyílik itten örvény,
Kettő-három elhagyván egyet,
Gyönge sajkám gyűrűjén pödörvén
Elnyeléssel biztat, fenyeget.
Délövi lég lángja csapkod, éget,
Rajtam át gyors felhőárny se száll;
Ájuldozom a forróság végett,
Rí fölöttem a sovány sirály.
Napcsillagnak ha lehullni kellett,
Agyvelőmbe lidércet vetett,
S sziporkázó rémes fénye mellett
Virrasztgatom holt reményemet.
Ott virrasztok meg-megborzadozva,
Átszenvedem a nagy éjszakát;
A sötétség ördöge föloldva,
Látom, hallom csattogó fogát. –
Oh, hol a rév?! – Hullámtorlatokban
Mindhiába küzdök, evezek…
- Ha veled nem kötheték ki ottan,
Jobb is tán, ha itten elveszek?!...
Forrás: Nefelejts
Szépirodalmi és Képes Hölgydivatlap VIII. évf. 1. szám. Pest, 1866. jan. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése