Pap (Popp) Aurél 1879-1960: Cölöpverők www.nagyhazi.hu
(A kép forrása: http://www.nagyhazi.hu/tetelek_tobb.php?id=133&tid=41074&tp=20&page=7)
Állt a vonat egy állomáson,
s az ablak mellett álltam én,
egy nyári nap munkazajos,
verőfényes szép reggelén,
repülőhidat építettek,
verték le a cölöpöket,
lassú ütemre tépve szét
egy régi-régi éneket.
Arról szólt az a régi ének,
hogy egy csodálatos madár,
zöld erdőben és zöld mezőben
egy szomorú legényre vár,
s készül a bús legény nagy útra,
indul világgá, az után
a zöld erdőben, zöld mezőben
sétáló szép madár után.
Mert falujában nincs olyan lány,
amilyen kéne őneki,
azért az álmok madarát
világ végéig követi,
idegen földön hal meg inkább,
akárhol is az ég alatt,
erdőn, mezőn vagy pusztaságban,
de falujában nem marad.
Ezt énekelték szaggatottan,
szakadtruhás napszámosok,
egytől-egyig talán az én
szülőföldemről származott,
felette is azt fújta anyja,
amit felettem az enyém,
csengett szavában arany szeretet,
zengett kék hit és zöld remény.
Kötél volt mindnek a kezében,
elénekelt egy ütemet,
egyszerre húzta, énekszóra,
s elengedte a kötelet,
s fenyőszál fejére nyomban
ledobbant a verősulyok,
s újabb ütemre zendítettek
a kérgeskezű magyarok.
Húzták és engedték a sulykot,
zuhant az, mint egy vasököl,
mely lever minden büszke álmot,
minden nagy tervet összetör,
bús ütemekre tördeli
a régi-régi éneket,
munkás napokra zúzza szét
az éveket, az életet.
De él és zeng a dal tovább,
önt a munkába új erőt,
szépíti a szüneteket,
feledteti az unt időt,
míg zuhog és döng a sulyok,
mint lépő, óriási talp,
mintha egy óriás dalolná
útjában ezt a régi dalt.
(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 52-54. old.- Móra, 1985. Bp.)
Állt a vonat egy állomáson,
s az ablak mellett álltam én,
egy nyári nap munkazajos,
verőfényes szép reggelén,
repülőhidat építettek,
verték le a cölöpöket,
lassú ütemre tépve szét
egy régi-régi éneket.
Arról szólt az a régi ének,
hogy egy csodálatos madár,
zöld erdőben és zöld mezőben
egy szomorú legényre vár,
s készül a bús legény nagy útra,
indul világgá, az után
a zöld erdőben, zöld mezőben
sétáló szép madár után.
Mert falujában nincs olyan lány,
amilyen kéne őneki,
azért az álmok madarát
világ végéig követi,
idegen földön hal meg inkább,
akárhol is az ég alatt,
erdőn, mezőn vagy pusztaságban,
de falujában nem marad.
Ezt énekelték szaggatottan,
szakadtruhás napszámosok,
egytől-egyig talán az én
szülőföldemről származott,
felette is azt fújta anyja,
amit felettem az enyém,
csengett szavában arany szeretet,
zengett kék hit és zöld remény.
Kötél volt mindnek a kezében,
elénekelt egy ütemet,
egyszerre húzta, énekszóra,
s elengedte a kötelet,
s fenyőszál fejére nyomban
ledobbant a verősulyok,
s újabb ütemre zendítettek
a kérgeskezű magyarok.
Húzták és engedték a sulykot,
zuhant az, mint egy vasököl,
mely lever minden büszke álmot,
minden nagy tervet összetör,
bús ütemekre tördeli
a régi-régi éneket,
munkás napokra zúzza szét
az éveket, az életet.
De él és zeng a dal tovább,
önt a munkába új erőt,
szépíti a szüneteket,
feledteti az unt időt,
míg zuhog és döng a sulyok,
mint lépő, óriási talp,
mintha egy óriás dalolná
útjában ezt a régi dalt.
(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 52-54. old.- Móra, 1985. Bp.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése