Nyelv, sugárzó anyanyelvem,
szavak mélyen csendülő hangversenye,
te húsosan gömbölyű, már-már tapintható anyag:
olyan vagy, mint a zsírral és fűszerrel teli étel,
mint a legnemesebb ital, - szellemünket s vérünk
ritmusát életre hívó!
Néked hódol most a költő, e kor senkifia!
A költő hódol neked, a büszke és alázatos, ki
belőled formálja, önti szoborba a düh és
öröm kitöréseit, ünnepi torokkal kiáltván:
nincs ami szebb, izgatóbb s illattal telibb volna nálad!
Hasonlatos vagy a fiatal szerelemhez, melynek
üde zamata van még s mely csupa indulat, ellágyulás,
ébredezése az éhes gerjedelemnek.
A lobogó képzelet, mely veled él, veled hal, együtt
lélegzik a lélegzeteddel: érzi fenségességed hatalmát!
*
Nyelv, te döngő, néha ízesen ledér, máskor szelíd zene,
nehéz szavak vidám és szomorú önkívülete, mit mondjon,
mit zengjen rólad a gyarló szándék, mely dicsérni akar?
Mit mondjon a jámbor, ha észbe kap: szebb káromkodni, akár
ördöggel parolázni húrjaidon, mint gyönge imát mormolni hiába.
Ki gibircs csak s tudomány nélkül sorvad e világban. nem
érti ezt, nem érti, mire a mélyen konduló harang, nem tudja,
mit szagol s nincs ízlése, ha jó ital olajozza
dalra zendülő torkát. -
Én tudom még: mit adsz te nékem, mily bő jutalomban
részesítsz engem, hű gyermekedet, ki emlődön nőtt fel
s nem felejti el soha, hogy nem voltál rest szárnyat adni az
ujjongó képzeletnek; fényed és árnyékod örök sugaraiba
emelni ingatag kedvem hömpölygő hullámait, mikor ócska
ribancok s nyegle úrfiak riogása ült lakodalmat, s én,
mint olthatatlan szomjúság, úgy dúdoltam dallamod
dicső diadalmát - mely időn és téren át ragyog -, akár
a rekkenő nyár a termő életet, mely nem alszik ki soha,
míg ember él e gyarló, földi világon.
(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 55-56. old.- Móra, 1985. Bp.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése