Simon István: Emelő kezek (1950)

(A kép forrása: http://ernestphotos.blogspot.com/2011/06/oreg-kez.html?zx=192a2eb37eea310a)

Lám, ahogy újra fölfelé megyek,
török feléd, harmadik emelet,
vígan kapkodom ifjú lábomat,
s a lépcsők sora egyre nő, marad
talpam alatt, - míg emelkedek,
eszembe juttok, emelő kezek.

Kezek? Igen, ti széttartott kezek,
akik először átvezettetek
a csizmák sarkától kiharapott
deszkaküszöbön; átemeltetek.

s emeltetek úgy is, hogy faragott
bütykös ujjatok darab ceruzát,
hogy kérgesedve annyi éven át
ástatok, havas hasábfákat és
rönköt markoltatok, hogy a fűrész
járjon, jajongjon kék acél foga;
ha reggelente ringott a szoba,
formáltátok a négy kis kenyeret:
akkor is engemet emeltetek.

Kezek, kezek, megkötött nagy kezek,
olajosak, szép munkás-tenyerek,
mikor a börtönök nedves falán
kopogtattátok a titkos jelet -
megláncolva, a kakastollasok
árnyékában is jövőt ragyogott
a vér, mely gyöngyözve kiserkedett:
úgy is engemet emeltetek.

Kezek, kinyíló, hatalmas kezek,
mint friss rózsák a tiszta hó felett,
már szabadon, - szép mosolyotok int
a pusztuláson, romon, roncsain
béna hidaknak, gyárak homlokán:
érintésetek melege nyomán
a fagy engedett, a tört összeállt.
Legyőztétek a pusztító halált!
Kezek, alkotó hatalmas kezek,
ím itt vagyok, ide emeltetek.

S emeltek még! Sok millió tenyér
olajos-földes széle összeér,
ring alattam; hát ez lett a hazám,
ez a hatalmas tenyér. Igazán
most érzem csak, hogy dolgozom. - Kezek,
alkotó szép kezek,
így lettem én is részetek!

(Forrás: "A civódó magyar" - Versek népről, hazáról 49-50. old.- Móra, 1985. Bp.)