
Azon kéziratok közt, melyek Ányos Pál (1756-1784) verseit fönntartották, különösen jelentős a STASICS-KÓDEX, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíros kötésű s 185 lapra terjedő kézirat egykor Balovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála azután került birtokomba. Címe: Ányos Pálnak első remete sz. Pál rendén lévő szerzetesnek munkláli. Mellyeket maga és a' jönvedőbélieknek öszve írt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő szerzetes. 1785. esztendőben.
A kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A kamaldoliak pusztulása, mely a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok, úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:
A kamaldoliak pusztulása
Álj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
’S torkunkra forrasztod kínos falatunkat.
Ama sz(ent) neveket; szabadság! – békesség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.
Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!
El futák országunk gonoszságnak rési,
Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét
Mellyben helbesztette Igazság kut fejét
A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség
Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.
Szomoru változás! Szabadság rabsága!
Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.
Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében
Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.
Igy rontotta Rómát Caesar dühössége
Régi szabadságnak első ellensége,
Midőn Pompéjusnak csökent seregein
Diadalmaskodot Emáthnak Mezein.
De még itt nincs vége: Josef merészsége
Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.
A Római Fő Pap nem védelmezheti
Rég birt jószágiban nem erősitheti
Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok
Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok
Bővséges értékel hajdan fel ruhásztak
Választot térséggel meg ajándékoztak.
Százakat tápláló szerzetek rontatnak,
Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.
Szentelt épületek pusztaságá válnak,
Világi kezekre a’ jószágok szálnak,
Mellyeket Egeknek üstökös atyáink
Áldozták, hogy értek térdeplő karaink
Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat
Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat
Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet
El nyerni a Jóknak igértetett Eget.
Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,
Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,
Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,
Mágánosságá vált Templomi boltozat.
Nem hangzanak már most hoszú énekléssel
Zobornak teteji, hol a’ békességgel
Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban
Töltötték napjkat gondolkodásokban.
Magános Férfiak szélle kergettetek,
Hagyot jövedelmek bitang kézre mentek;
Kénteleníttettek arra vissza térni,
Mellyel nem akartak régentén meg férni.
El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,
Melyekben most lelik vadak szállásokat.
Most bátran ügetnek farkasok ligetin,
Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.
Oda van lakossa a’ rengetegségnek.
A Madarak bátron építik fészkeket,
Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.
Szomorú halgatás az egész vidékben
Lappang ’s nem hallatik zsoltár az erdőkben.
De nem csak lakósit kietlen Zobornak
E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,
Ott is klastromokra szegezte záporát
Méltatlan csapással döntötte kőfalát.
Addig vitte ottan mulató sziveket,
Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;
Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,
Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,
Jósephnek fülében sugja panaszokat,
Kitül én is méltán félthetem magamat,
Másszor többet mondok…….
1782.
Mikor Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a szigetes Nyitra vize kanyarog Körös-körül apró fehér falvak. A Zoborhegy déi lejtőjén pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikben a hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja”.
Ányost a fél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hív kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a ívságos emberektől panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta ez elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja nagybetegen fekszik. Papirosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan, mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit úgy hogy azokat kénytelen ismerőseinek nevére címezteti. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet II. József reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.
Aggodalommal vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz. Lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a Fényességek között élünk, nem bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a jövendő ítéletre bízzuk, mely tapasztalni fogja következéseit”. E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.
Bécsben Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a kontemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a jezsusitékét. A prímás a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1872. ápr. 9én jelent meg a császári biztos s zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos szemtanúja lehetett a zoborhegyi néma barátok kiűzetéséenk s az ott lefolyt jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban föllobban ellene, mert nemzete szabadságát, alkotmányát és saját vallását féltette tőle. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án s ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja meg a Kamaldoliak pusztulásá-t.* (* A Kalapos király-ról írt hosszú költemény végén (275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108. l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.)
Ányos költészete ezzel a verssel nemcsak bővül, de értékben is nyer. E költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja: fenyegető, komor és ünnepélyes.
OLGYAI BERTALAN
Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése