2026. nov. 17.

A Zalán futása és A Völgyi Lakos


    Vörösmarty a Zalán futásának bevezető részében önmagát, mint a honalapító harcok békeidőben világra jött dalnokát aposztrofálja, ki eddig nem a véres csatákkal foglalkozott, hanem reményteljes, bízó szerelemmel eltelve töltötte idejét.
    E hexameternek hátterében, tudvalevőleg Vörösmarty életének egy mozzanata lappang; sőt egy érdekes tény is, melyet költészetének tárgyalói szem elől veszítettek.
    Az „örömnek panaszosra cserélt dala”, e látszólagos szóvirág, több, mint amit sejtet. E verssor A völgyi lakos című költeményével van összefüggésben.
    A kis költeményt Vörösmarty 1821-ben írta. Tudjuk, hogy lelkét akkor Perczel Etelka iránt érzett heves szerelme töltötte el és int a börzsönyi Perczel-ház lakója, állandóan a szép Etelka közelében élve, e szerelem közel másfél évtizeden keresztül végighúzódik költészetén.
    A költemény 1824-ig íróasztalában hever, s csak az Auróra 1824. évi folyamában jelenik meg.
    A Gyulai-féle kiadások jegyzeteiben sajnos nincs nyoma annak, hogy hol írta Vörösmarty e versét, de a költemény egyes sorai világot derítenek a kétséges kérdésre.
    A Bonyhád és Börzsöny vidékét ismerők ráismernek a költemény első soraiban vázolt vidékre s Vörösmarty életsorának kutatója ráismer a szöghajú leányra, aki nem tud a szerelemtől vagy tán ha tud is, nem szánja a költőt szenvedéséért.
    Kétségtelen, hogy e dal Vörösmarty szerelmének első korszakából való, amikor maga sem tudta még, mit remélhet szerelmétől. Azonban egy érdekes jelenség, melyre a különböző kiadások rávezetnek, sejteti, hogy első szerelme olyan ábrándokra ragadta, melyet később valóban hiúknak kellett látnia.
    A költeménynek tudniillik két befejezését ismerjük: az egyik az, amelyben a szerelmes költő sóhaját könnyeit a halk szellő elkapja s nem engedi, hogy a kedves leányhoz jusson. A másikban pedig a szép leány kitárt karokkal, mindent feledve lép elébe s egymás keblére borulva oly érzelemmel csókolják egymást, amilyennek az isten az embert életében csak egyszer ajándékozza meg.
    Az itt vázolt befejezések elsője az Aurora 1824. évfolyamában s a Vörösmarty 1833. évi Minden Munkái-ban olvasható, míg a második vég az 1840-iki Újabb Munkái-ban.
    Ha ez érdekes jelenséget vizsgáljuk s nem veszítjük el szemünk elől szerelmének történetét, melyről minden életírója bőségesen emlékezik, nyilvánvaló lesz, hogy a költő 1821-ben, amikor Börzsönybe, Etelka közelébe kerül és szerelemre gyullad, azt a véget adja versének, amely vágyaival, reményeivel harmonizál. Melyik ifjú szerelmes nem hisz abban, hogy első szerelmét boldog egyesülés fogja követni? S akkor keseredik csak el, midőn belátja, hogy az első szerelmek sorsa közös – az eredménytelen vég…
    Vörösmarty 1824-ben, amikor elhatározza, hogy nyilvánosságra adja rejtegetett költeményét, már nm remél s versének szomorú véget ad a boldog helyett. Így jelenik meg A völgyi lakos 1833-ban is. Azonban 1840-ben, mikor már csaknem két évtized választja el ama nagy érzések idejétől, ő maga is nyugodtabb bírálója verseinek s kiadja költeményét úgy, amint eredetileg megírta.
    A Zalán futása pedig megerősíti fenti vélekedésünket. A völgyi lakos „örömét” valóban „panaszosra cserélte”.

REXA DEZSŐNÉ

 Forrás: Irodalomtörténet  1912. I. évf.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése