Végtelen irgalmú, ó, te nagy hatalmú
Isten, légy már kegyelmes!
Onts ki mindenestől jódot rám kebledből,
mert la mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág engem,
mert nagy sebbel sérelmes.
Mosd le rólam immár, kit lelkem alig vár,
most el bűnöm rútságát,
S együtt az rút hírrel, mint rút bűzt enyészd el
förtelmes büdös szagát,
Esmérem vétkemet, kiért Nap engemet
rettent, mutatván magát.
Csak neked vétkeztem, bűnt ellened töttem,
ó kegyelmes Úristen,
Kit semmi ravaszság nem csalhat s álnokság
rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből, mint királyi székből
látod, mit mível minden.
Ha érdemem szerént reám eresztesz ként,
veszek s jaj hová legyek?
Ha teljes éltemben bűnt tettem mindenben,
bizony pokolra megyek.
Mert még létem előtt testem megfertőzött,
ó, Istenem már megyek?
Engem mert vétkével anyám éltetett el,
méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz, igazt szeretsz, kivánsz,
ki tiszta szüvet hozott,
Hogy életre adál, azonnal oktatál,
mint érteném titkodot.
Én rút, háladatlan azért, foghatatlan
Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal,
mert la ki nagy kélnt vallok,
Hogy undok vétkemből megtisztulván belől
legyek szebb hogysem vagyok.
Legyek fejérb hónál s örömmondásoddal
tölts bé az én fülemet,
Élemíts elmémet küldvén örömedet,
ne szárazd ki velőmet
Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal,
mosd el inkább vétkemet.
Teremts ismég bennem teremtő Istenem,
tiszta szüvet kegyesen,
Fúd belém ismegént, hogy nagy szüvem szerént
lelkem igazt szeressen,
Engem romlott szegént, rossz érdemem szerént
haragod el ne vessen.
Ne fossz meg lelkedtől, sőt idvösségemről
mondj örömet már nekem,
Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel,
mint azelőtt bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek
követvén bízvást engem.
Az kövér áldozat jó kedvet nem hozhat,
jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene, örömest tisztelne
bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel, buzgó könyörgéssel
beszéllem ezért néked:
Imé kioldoztam s te elődben hoztam
fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz,
szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával, testem fájdalmával
ne gyötörd életemet.
Ha előbb nem hattad, sőt hozzád fogadtad,
tahát mostan se hadd el
Jó voltodból szegént, jó szokásod szerént
Sion falát támaszd fel,
Hogy mint áldozatot, adjak úgy hálákot,
ki neked leginkább kell.
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése