Karel Jaromír Erben (1811-1870): A fűzfa

Ülvén asztalhoz, egy reggel

szól az ifjú fürkész szemmel:

„Gyöngyöm, drága feleségem!

igaz voltál mindeziglen,

igaz hozzám mindenekben-

titkot tartasz mégis egyben.

Két éve, hogy elvettelek,

s hogy rettegem azt az egyet.

Gyöngyöm, szóljál, édesem te:

mi lel téged éjjelente?

Friss vagy este, vidám, nyugodt –

ám ha alszol, szinte halott.

Hang se hallszik, csöpp lehelet,

hűlt helye van csak lelkednek.

Tested hideg, pernye-szürke,

mintha porladni készülne.

Rí az az ártatlan kisded –

téged az sem ébreszthet meg.

Hitestársam, megkérdezlek:

tán valami kór lepett meg?

Hogyha betegséged támadt,

tehet jó tudás, varázslat.

Tenger fű nő künn a réten:

egy tán ezen segít éppen.

Mezők írja ha rá gyenge:

vajákos szó nem hagy cserbe.

Bűbáj felhőt vihet s hozhat,

vesztő vésztől véd hajókat.

Ráköpött szó víz a tűznek,

sziklát tör szét, szörnyet köt meg.

Csillagos mi földre vonhat:

szó deleje fölápol majd.” –

„Jaj, jó uram, kedves férjem,

meg ne csusszanj híg beszéden!

Kinek mit foganván írtak:

orvosság ott semmi nem hat!

Sors-Nagyasszony amit rendel,

emberi szó nem oldja fel!

Bárha aléltan is fekszem,

vagyok nála mégis kegyben.

Élek mégis magas kegyben,

éjten éjen Ő óv engem!

Halottként is aludjam bár:

erőm a nappal visszaszáll.

Kérlek, fogadj hát ilyennek,

s kérd: soká még megéledjek!” –

Szegény feje! férje gondját

szavai el nem oszlatják.

Katlantűznél vén csoroszlya,

csorog a víz, fazék, kotla,

tizenkét serpenyő sorba...

Hozzá nyit be, tudakolva:

2Öreganyám, te sokat tudsz:

kit mi vész ér, kit mi baj sújt,

hol van a nyavalyák odva,

hol házal a halál-kofa.

Fedd föl nekem most nyílt szóval:

mi történik asszonyommal?

Friss még este, vidám ,nyugodt –

ám ha alszik, szinte halott.

Hang se hallszik, csöpp lehelet,

hűlt helye csak a léleknek.

Teste hideg, pernye-szürke,

mintha porladni készülne.”

„Hogyne lenne félig halott,

ki életet felet kapott?

Nappal veled él az árva,

s lelke éjjel fába zárva.

Vad-kert alatt patakocska,

partján fehér kérgű fűzfa,

sárga vesszőt százat lenget –

lelke ott lel éjjel enyhet.” –

„Mi dolog, hogy feleségem

fához-kötődően éljen?

Ha feleség, velem éljen,

fa meg korhadjon a földben!” –

Vetette a fejszét vállra,

tőből a fűzfát kivágta;

váddal dőlt az a patakba,

lázas tüdőként susogva

megnyökkenve, felsóhajtva,

mintha anya haldokolna,

mintha egy anya, halódva,

gyermeke után fordulna.

„Mi nép az, ki elénkbe gyűlt?

S az óra jót kinek nem üt?” –

„Meghalt, meghalt feleséged,

mintha kasza suhint füvet;

hajlott fürgén dolga körül,

mígnem egy jaj! – s mint fa, ledűl;

fölsóhajtott még lebukva,

gyermeke után fordulva.”

„Ó, jaj, ezerszer jaj nekem!

gyilkosa én magam lettem,

s gyermekem is azon percben,

tudatlan, árvává tettem!

Ó, te fűzfa, fehér fűzfa,

de meg lettem nyomorítva!

Elvetted fél életemet:

mondd meg, most mitévő legyek?”

„Vontass ki a vízből, eredj,

nyesd le sárga vesszőimet;

törzsem vágasd föl deszkának,

belőlük bölcsőt csináltass;

gyermekedet abba fektesd,

hogy ne ríjon, benne rengesd.

Ha ring én-fám-bölcsejében:

anyja tartja két kezében.

Patak partján vesszőimet

szúrd a földbe, s megerednek.

Ha majd megnő csöpp fiacskád,

sípnak róla gallyakat vág,

s fújván ha szól édes ének:

tudjad: anyjával beszélget!”

(Ford.: Kiss Benedek)

(Forrás: Cseh költők antológiája 91-95. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)