Ismerem – első reggelem áldott benne! – a bölcsőt,
s melynek mézédes tejeit szívhattam, a keblet;
tarkavirágos rétet, hol csupaszállu fiúként
jószagu szirmokból fontam koszorút, vagy a hétszín
égi szivárvány-mintás lepkét űztem unatlan;
fennkölt szentély: ismerem, ott hallottam először
mentorom intését: „Igazat tégy, s jóra vidulj csak!”
S ismerem én a magány menedékeit is, hol a múzsák
hajlékába becsobban a tiszta patak szava: édes
vígasza bánatnak, jótét ír lelki betegnek.
Ismerem és szeretem honomat: mily drága, dicső, szép.
Szép, ha hegyek bérc-homloka rőt, díszíti kelő nap,
vagy ha ezüstöz a nappali fényár fürge folyókat,
vagy patakok tükrébe tekinget az álmodozó hold.
Szép, ha az elragadó tavasz int s a mezőt beteríti
zöld szőnyeggel, tarka virággal az erdei tisztást,
vagy ha kaszált fű édes jószaga lenghet a réten,
vagy ha a ringó rozs megadóan bókol a szélben,
és a gyümölcs érik, szinesül, pír ütközik arcán.
Szép, ha az ősz kendőt tereget rá ködlehelettel,
habkönnyű szövedékkel rejti a völgyest, a lejtőt,
változatos szineit hordhatja liget s a gyümölcsös,
vagy ha a hattyú-szín tél jön s gyémánt-köveket szór:
hadd legyen ékes, dús pompáját rejtve, palástja.
S mindez örök szépséget nemzeti dics koszorúzza.
(Ford.: Tandori Dezső)
(Forrás: Cseh költők antológiája 74. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése