Yvain szerelemre gyullad
... Ahogy behantolták a sírt,
oszlott a nép, és nem maradt
már senki, sem pap, sem lovag,
sem dráma – csupán egy: azért,
mert kínjában majd elalélt.
Csak ő maradt ott egymagában
keblét tépdeste bánatában,
aztán kezét gyötörte-törte,
zsoltárt olvasott egy nagy könyvbe,
amelyben arany volt a kép.
Az ablaknak dőltve fejét
Yvain úr nézte és felette
- ahogyan nézte – megszerette,
és aztán is csak nézte folyton.
Kívánta, hogy már ne zokogjon,
a szent könyvet is tegye le;
csevegne inkább ővele!
Ámortól kelt benne e vágy már,
az tört rá ott az ablakfánál.
De arra már nem volt reményes,
hogy vágyát valaha elérje,
biz arra kár itt mind a gond;
szól is: „Bolond vagyok, bolond,
ha azt hiszem, lehet remény,
hisz férjét én öltem meg, én,
hogy megbocsát? Ha azt hiszem,
igazán elment az eszem;
hisz nincs ember, kit nálam jobban
gyűlölhetne e pillanatban.
„E pillanatban” – bizony így van,
hisz az asszonyban ezer szív van,
ha vallja is ma ezt magának,
talán cserét tesz vele másnap;
de mért „talán”? Akkor leszek
bolond, ha ebben nem hiszek.
Cseréljen szívet, adja Isten!
örökre hatalmába estem,
Ámor akarja így, de hát
ki ne követné ő szavát?
s ne várná őt, karját kitárva?
Csupán az áruló, a gyáva!
Világ fülébe pörölöm,
kár is ilyennek az öröm.
Az én bajom nem az, hisz én
ellenségem is szeretném,
szeretem, szeretni fogom,
Ámort én el nem árulom.
Szeretnem kell, mit Ámor ad,
de ő, a hölgy is elfogad?
Hát persze! Hiszen szeretem.
Ma ellenségem még nekem:
gyűlöl, s van is rá oka bőven,
hisz legnagyobb kincsét megöltem.
Igy hát ellensége vagyok?
Dehogy! Barátja épp! S az ok:
nem lángoltam így soha másért.
Szívem szakad arany hajáért
- mily tündérfénnyel van teli –
s azt rántja, tépi, tépdesi,
csak nézni is mily keserűség!
S hogy ontja patakzó könyűjét,
Nem tudom én azt látni sem,
hogy patakzik a drága szem,
egy pillanatra nem pihen meg,
pedig nem láttam szemet szebbet:
fáj, fáj, de az mennyire fáj,
ahogy körme arcába váj;
körmöt vájni abba a drága
pici piros arcocskába;
be kedves, kellemes, csinos!
De legislegjobban kínoz,
ahogy keblét üti-veri,
a végén még tönkreteszi,
holott se jégben, se kristályban
ragyogót ilyet sose láttam,
soha ily tisztát és simát:
de mért is gyötri így magát?
isten, te vetted el eszét?
miért csavarja szép kezét?
s körmöli egyre kebleit?
nem volna százszor istenibb
vidámnak látni őt, az édest,
a gyászban is gyönyörűségest?”
Így szól Yvain, így szánja őt,
a gyötrődőt, a szenvedőt.
Nem hittem, hogy tömlöcbe hulltan,
amilyenben most Yvain úr van,
és féllábbal már ott, ahol van,
ember ily szerelemre lobban.
kérni ilyet imában sem mer,
sem ő, se bárki élő ember.
Áll csak az ablaknál, kivárva,
hogy tér a hölgy vissza a várba,
hogy eresztik le a hidat...
Borzadozna más emiatt
s ahelyett, hogy helyén maradna,
futni vágyódnék a szabadba,
de neki egyforma, ha itt
nyílik vagy csukódik a híd,
bizony akkor sem menne el,
ha épp előtte nyílna fel,
nem indulna ő kifelé,
ha maga a hölgy küldené...
(Ford.: Illyés Gyula)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 91-93. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése