2020. máj. 3.

Komáromi János (Málca, 1890. dec. 22. – Bp., 1937. okt. 7.) író, újságíró




Amikor a világra jött, hazája Nagy-Magyarország volt, az ő mezítlábasai, ordasai s talpasai vérén szerzett s ezer esztendő küzdelmein át magyar fegyverekkel megtartott Magyarország. S ma, halála után néhány hónappal, mintha újból ragyogni kezdene a hős magyarság csillaga, mintha a Vihorlát s a Kárpátok felől újból erősödni kezdene a szél, hogy viharrá dagadva a magyar géniusz teremtő, alkotó s fenntartó erejének viharával visszaragadja a gyáván elrablott Felvidék után a magyar birodalom többi területét is, melyek sok századon át összeforrtak a magyarság történetével. Komáromi azonban már a Felvidék hazatérését sem érhette meg. Pedig mennyire vágyott haza, szűkebb kis hazájába! Vágyott, de egyben azt is érezte, a belső látás világosságával tudta, hogy szülőföldjére már nem juthat el. Az újhelyi hegytetőről küldte sóhajait a honi föld felé. Eszébe jut az emberi lét végessége s részben ezért nem bízik hazatérésében. „Nyolc esztendő óta minden nyárvégen leülök ide a hegytetőre s számolgatom magamban, hány esztendőm lehet még? S csalhatatlanul érzem, hogy soha többet nem fogok hazamenni.* (* Csatangolás mindenfelé. /Sátorhegy, 1926. aug. 29./ 120. o.) Testben nem mehetett, de lélekben mindig ott járt. Akkor érzi magát jól, ha arról a vidékről, annak embereiről írhat, mesélhet. A Felvidék, közelebbről az Észak-keleti Felvidék, a pataki kollégium s a front azok a helyek, ahová ő mesélő kedvében elbarangol. Ezek a helyek írásainak élményforrásai. Ha igaz az az elmélet, amely szerint a környezet rányomja hatását az emberre, akkor ő ezt az elméletet valójában igazolja s életével, felfogásával, műveivel erősíti annak igazságát. Ebből pedig erős vallásosság, igaz magyarság, jellem következik. Tisztában van ezzel Komáromi is, s szerénytelenség nélkül írja: „Keresztényi módon éltem, senkinek megrontására nem törekedtem, nagyon rosszat nem csináltam s ellenséget nem hagyok magam után…”* (* Mit búsulsz Kenyeres? Genius, 87. o.) Hazájáért pedig ő is, csakúgy, mint kenyeres pajtásai, vérét hullatta. „Hat tátongó lyukat olvastam össze a ruhámon s azon a hat seben keresztül csak folyt, csak folydogált a vérem.”

Szegény szülők gyermekeként született 1890. december 22-én, Málcán, Zemplén vármegyében.* (* Magyarság, 1937. okt. 8.) Apja szegény fuvaros volt, ki hol keresett, hol nem. Vérében volt a magyar virtuskodás s a munkától való idegenkedés. Anyja, a gyermekeit nagyon szerető édesanya sokszor szomorú gyermekei jövendő sorsa miatt. Beteges asszony, ki korán árván hagyja négy gyermekét. János a legidősebb. Nagyszülei apai s anyai ágon egymásnak ellentmondó természetek. Apai nagyatyja apja természetéhez hasonló, erős, mulatós ember, kiről sokat mesél az író. E titokzatos, baljóslatú vén kozák* mellett van szentéletű anyai nagyanyja. (* Protestáns Szemle. 1931. 32. o.) Komáromiban egyesül a két természet. Apai nagyapja s apja szülőfalujukban tomboltatják s engednek utat vad természetüknek, ő pedig ott küzd a telatini erdőben, s masírozik a lembergi széles országúton.* (* Mit búsulsz Kenyeres? 33. o.) De éppúgy megvan lelkében testvérei s otthona feletti aggodalma s erős Istenbe vetett hite. Szegénység, gond, a mindennapi kenyér megszerzésével járó legfőbb gond jellemzi otthonát. Édesapja addig érzi magát jól egy helyen, míg el nem felejti, hogy milyen szegény. Amikor erről megfeledkezik, kötekedik, hetvenkedik, s ennek következménye: elveszti állását. S ha a kis Mudrony Sanyi ilyenkor gondolkozik, szomorúság tölti el szívét. „Valóban elgondolkozott, mert szíven ütötte az a meg nem nevezhető szomorúság, amely osztályostársa volt ifjú éveiben is már s elkísérte egész életében. Talán kétségbeesett fájdalmú őseitől örökölte, akik zúgolódás nélkül szenvedtek a szegénység terhe alatt egy évezreden keresztül.*  (* Régi ház az országútnál. 237. o.)

A szegény sors később sem hagyta el. De pótolta ezt az a nagy szeretet, amellyel őt otthon s másutt is körülvették. Természetes azonban, hogy a szegényes körülmények közt való felnevelkedés nyomot hagyott lelkén. Talán azért is rajzolja regényeiben is mindig a rongyosokat, a mezítlábosokat, a nincsteleneket, a kis embereket, kiknek azonban jó kedélyét, derült reménykedését csak ritkán vonja be a kétkedés felhője.

Nagyon szívéhez nőtt a Tót Lapály, az őt folyó vidéke és népe a maga kísértetlátásával, sejtelmes alkonyati óráival, havas téli estéivel s farkasordításával. Ebben a környezetben, ilyen hatások alatt nő fel a kisgyermek, hogy azután tehetsége lassan kibontakozzék Sárospatakon, az ősi kollégiumi városkában, a magyar művelődés egyik fényes székhelyén, a Bodrog-parti Athénben. Ott kapja azokat a benyomásokat, melyek kálvinista magyar jellemmé formálták őt. 1902. szeptember havában kerül Sárospatakra.* (* Sárospataki Ref. Főiskola Akadémiai és Főgimnáziumi Értesítője 1902.) Édesanyja hozza be őt az iskolavárosba, éppen úgy, mint a többi szegény kis mendurt. Amint ő maga írja, édesanyja 20 krajcárral hagyta Patakon.* (* Pataki diákok, 14. o.) Senkije nem volt, s igazán csak a jó Istenre s az Alma Mater kegyeire volt utalva. De hite nem hagyta cserben. Tanult, dolgozott. „Tizenegy éves voltam, mikor a kollégiumi városkában visszahagyott az édesanyám, s attól fogva lélekszakadva igyekeztem… Mert szegény, nagyon szegény gyerek voltam. De annyit mondhatok, hogy nemi s vallottam szégyent évvégi bizonyítványaimmal!”* (* Nagy leányka, kis legényke. 199. o.)

Munkájának meg is volt az eredménye. Már a második félévben tiszta jeles eredménnyel büszkélkedhetett, s ekkor tandíjmentes lett, majd a tápintézetben is ingyenes helyet nyert.* (* Pataki diákok. 159. o.) Öröme azonban nem lehetett teljes, mert ugyanekkor halt meg drága édesanyja. Hazamegy Legenyére s örökre búcsút vesz tőle. Midőn visszatér Patakra, Fehér István, az akkori jogászelnök veszi pártfogása alá a pataki diákok kis hősét, Barla Jóskát. A Vitkóczy-háztól elköltözik Fehér Istvánhoz a Fellegvárba. Mint jeles tanuló, osztályfőnöke jóvoltából tanítványt kap s úgy keres magának havi két forintot.* (* Pataki diákok. 82. o.) Mind a nyolc osztályban jeles tanuló maradt, kivéve a hetediket*, s így szegénysége ellenére is rendesen elvégezte tanulmányait. (* Főiskolai értesítő: 1908/09. isk. évben két kettese van. VII.-es korától kezdve már Komáromi Jánosnak, nem Komárnak nevezi magát. Főiskolai Értesítő id. száma s Népszerű Gyorsíró 1937/38. évf. 5-6. sz.)

Mint tapasztalatlan kisdiáknak, természetesen, neki is át kellett esnie azokon a csínyeken, melyeket idősebbek a konyákkal elkövettek. Neki kellett elhozni a felsősök kenyéradagját, télen a tüzeléssel bajlódni s általában az idősebbek szolgálatára állni. Részt vett a nagy ünnepek alkalmával szokásos elekciós ünnepeken int sublegátus, később mint legátus.

Legkedvesebb emlékei a nagyobb szünetekben vidéken eltöltött napjaihoz fűzik. Vagy hazamegy s élvezi azt a szeretetet s tiszteletet, mely apja s ismerősei részéről kijár neki. Hiszen apja büszke lehet fiára; az a kollégium egyik legkiválóbb tanulója volt.

A pataki főiskola a maga hagyományait szerencsésen párosítva a nemzet szempontjából hasznos, korszerű eszmékkel, nevelte növendékeit. Ennek a nevelési rendszernek pedig talpkövei, pillérei: erős kálvinista hit s meg nem alkuvó magyarság. Ez az a légkör, melyben a gyermek Komáromi ifjúvá serdüls szárnyait bontogatni kezdi.

Egészen fiatalon, VI. gimnazista korában nyerte meg a Magyar Turista Egyesület országos pályázatának díját „Gyalog az Alföldön” című elbeszélésével*, mely egyúttal az első nyomtatásban megjelent műve volt.  (* Komáromi J. huszonötéves írói jubileuma. Gyűjt. kiadás. Bp. Génius.) A következő években egymás után írja költeményeit, elbeszéléseit, melyekkel az Erdélyi János Önképzőkörben dicséretet, pályadíjat nyer. VII. gimnazista korában jutalmat kap az  Önképzőkör versenypályázatán „Levél Anikónak” című költeménye, s ugyanekkor „Bujdosó kuruc keserve” című hazafias költeménye dicséretet nyert „különösen kiemeltetvén… a költő hazafiúi aggálya s méla borongása.”* (* Régi ház az országútnál. 272. o.)

De a próza terén is eredményeket mutatott fel. „Az első színdarab” című humoreszkje tizenkét koronát nyert, s megdicsértetett „A bodrogmenti rónán” című szépprózai elbeszélése.* (* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1908. évi 4. szám, 590. Főiskolai Értesítő 1908/09. 170. o.) Egyébként is buzgó munkát fejtet ki a Körben. Ő volt akkor a Kör jegyzője, s bírálatai is dicséretet kaptak. Humora, jó kedélye nyilvánul meg az önképzőköri jegyzőkönyv elejére írt mottóban:

Szegény íródiák
Egy hosszú éven át
Ezt a könyvet írta
- Míg a keze bírta.

Úgy látszik, szívesen írt humoreszkeket, mert „Az első párbaj” című humoreszkjét is megdicsérik.* (* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1909. 6. szám 91. o.)

A következő évben, VIII-os korában az Erdélyi János Önképzőkör elnökévé választotta.* (* Főiskolai Értesítő 1909/10. 191. o.) Ekkor már nagyobb irodalmi sikerekkel is dicsekedhetik. az önképzőkör verspályázatán ismét babérokat arat „A kisapa” s „Késő” című költeményeivel.* (* Főiskolai Értesítő 1909/10. 192. o.) Ugyanebben az évben négy felolvasást tartott, a szépprózában pedig megnyerte az első és második díjat „Tisztvidéki hangok” című hosszabb elbeszélésével, illetőleg „A vasúti kikiáltó” című humoreszkjével. Mint a költészettanban legjáratosabb, ugyancsak ő nyerte a Kollener-alapítvány díját, 58 korona 72 fillért.* (* Főiskolai Értesítő 1909/10. 154. o.) A Sárospataki Ifjúsági Közlöny több költeményét közli. Már jelentkezik ezekben is az ő álmodozó, elsuhant reményeket s régi éveket sirató búja.* (* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1909. 4. szám. 58. o. Ne bántsatok engem.)

A fiatal diák szerelmét tükrözik vissza a Piroska-dalok.* (* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1909. 10. szám. 152. o.) Vágyik a lány csókjára, s a békepipa közte és Piroska közt legyen egy csók, ez a kívánsága. Van benne valami bohémság, pajkosság s léhaság, amint egyik tanára, Szilágyi Benő mondja, s ezen hangulatait beleviszi költeményeibe. Fogadkozik szerelmének, de nem képes fogadalmát megtartani: viszi bohém vére, az életet könnyebben szeretné felfogni: mulatnia kell.* (* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1910. 5. sz. 71. o.) („Ne higyj nekem, bohémvilág”) El kell búcsúznia kedvesétől, mert:

„Valami kerget, hajt tova engem.”*
(* Sárospataki Ifjúsági Közlöny 1910. 6. sz. 87. o.)

Nagyon szeretett magyar irodalmi tanulmányokkal foglalkozni, s VIII-os korában munkájára az Akadémia is felfigyelt. A Magyar Tudományos Akadémia 5 arany korona jutalmát a magyar nyelv és irodalom tanulmányozásában felmutatott kitűnő eredményért Komáromi János s Bálint Zoltán nyerte.* (* Főiskolai Értesítő 155. o.)

Az első színdarab” című humoreszkjét az Erdélyi-emlékalap javára rendezett ünnepen olvasta fel. Midőn Mikszáth Kálmán 40 éves írói jubileuma alkalmából az Erdélyi János Önképzőkör ünnepi ülést tart, Komáromi nagy sikert arat „Látogatás Mikszáth Kálmánnál” című humoros elbeszélésével. Mikszáthnál ugyan nem járt, de a körnek szüksége volt felolvasásra, s így született az ő humoreszkje – vallotta be felolvasása végén.* (* Határőr 1938. márc. 16. sz. 2. o.)

Nemcsak gondolatok, tartalom s mesék ömlöttek pennájából, írásának nemcsak belső értéke volt, de külcsín szempontjából is említésre méltóak. Gyönyörű írása volt, s írása révén egyetemi évei alatt keresethez is jutott. Tanárai szerint érettségi alkalmával dolgozatai kézről-kézre jártak, olyan szép betűi voltak, s gyakran díszítette feladatait szép iniciálékkal.

Komáromi János kiváló gyorsíró volt. Első ízben a Népszerű Gyorsíró 1906. december 15-i pályázatával kapcsolatban olvassuk nevét. Komár János dicsérő oklevelet nyer. Nagyon kedvesen méltatja érdemeit a Népszerű Gyorsíró, s büszkén emlékezik vissza erre az első dicsőségre.* (* Népszerű Gyorsíró 1937/38. 5-6. sz. 10. o.) „Ha tudtuk volna, ha sejtettük volna, hogy Komáromi János első gyorsírópályázata van a kezünkben, Komár János gimnazista kis diák dicsérő levelét bizonyára ezüst lemezre, arany betűkkel kalligrafálja a mester és a kisdiák első országos pályázatát aranyos kötésbe foglaltuk volna.” Ettől kezdve állandóan olvashatunk gyorsírói tevékenységéről a Főiskolai Értesítőkben. Diákkorát, pataki éveit, otthonát, szülőföldjét rajzoló regényeiben leírja, hogy mily nagy reményekkel indul a pályázatokra. Reményei valóra is válnak. V-es korában már aranydíjat nyer.* (* Népszerű Gyorsír id. sz. 11. o.) Egy év múlva a Népszerű Gyorsíró szerkesztője azt üzeni neki, hogy Budapesten már várják őt érettségije után. Nemsokára a pataki Gyorsírókör főjegyzője lett s az említett lap munkatársa. Patakon is gyorsíró-lapot alapítanak s azt is ő szerkeszti. 1909. május 23-án Budapesten is díjat nyer. Erősen fűti a becsvágy, hogy még nagyobb eredményeket érjen el, de nemcsak a gyorsírásban, hanem az irodalomban is. Barátságos megjelenésével, biztos fellépésével, bátor beszédével megnyerte mindenki rokonszenvét. Az 1909/10. iskolai évben ő lesz a pataki Gyorsírókör elnöke. Fejlődése tovább tart. Sikert sikerre halmoz. Az 1910. március 23-án tartott versenyen pedig „…a 280-315 szótagos és szédületes gyorsaságot kívánó fokozaton versenytárs nélkül ragadta bámulatra a versenybírákat.”* (* Főiskolai Értesítő 1909/10. 196. o.) Ez a győzelem országos viszonylatban is nagy figyelmet keltett. Nem célunk azonban túlságosan részletesen beszámolni az író gyorsírói tevékenységéről, de a pataki diáknak ezen a téren is elért eredményei s győzelmei feltétlenül említést érdemelnek. Érdekes, hogy az ő álmodozó, idealista lelkének mennyire reális oldala is van. Nemcsak a magyar szépirodalmat, de a gyorsírás irodalmát is számos nagy és gazdag értékkel növelte.

Tele van szeretettel a kollégium iránt. Az Alma Mater számára valóban anya volt, hiszen édesanyját korán elvesztette s apja nem túlságosan törődött vele, lévén maga is szegény és gondokkal küzdő családapa. Mostohaanyja pedig, bár kedves és jó asszony folt, mégsem pótolhatta az elvesztett édesanyát. Míg a szegénység egyrészt talán nyomasztólag hatott Komáromi lelkére, másrészt megedzette, mert magának kellett fenntartásáról gondoskodnia. S ez növelte az alázatos kisdiák önbizalmát, ki konya korában határtalan tisztelettel tekintett fel Korpa Jánosra, a kollégium öreg diákjára. S amikor arra kezdett ráébredni, hogy költői vér folyik ereiben, s ezt elég korán, VI-VII-es korában megtalálhatta magában, akkor már fűti, tüzeli őt a becsvágy, hogy költő s író legyen.

Szereti tanárait, nevelőit. Természetesen professzorairól vallott nézete, felfogása fejlődik, változik. Igaza lehet egyik kritikusának, aki szerint a kisdiák szeme a professzorokat megnagyítottaknak, hatalmasaknak látja, s ugyanazok a nagydiák előtt félszeg figurák.* (* Protestáns Szemle, 1931. Karácsony Sándor: Komáromi János, 32. o.) De ő ezekről is mindig nagy tisztelettel, szeretetteljes becsüléssel ír s emlékezik meg. Mindig kiváló tanuló volt. Legnagyobb hatást azonban rá és az egész VIII. osztályra talán mégis Szilágyi Benő, a görög nyelv tanára tehette, mert az egész osztály önként érettségizett le görögből. Melegen emlékezik meg jó néhány év múlva szeretett Béni bátyjáról, mikor az nyugalomba vonul.

A Rákóczi-vár, a bodrogparti füzesek, a pataki hegyek, az Alföld lankás dombokba folytatódó sík vidéke az a környezet, mely ellentéteivel képes az emberi lélekre is hatni. Ehhez járultak a történeti s népi hagyományok, melyek ezen vidék népét formálták, alakították s nyomták rá erősen bélyegüket a pataki költőnek készülő diák lelki alkatára is, s azt ebben az irányban formálták, képezték. „Gyermeki képzelete – írja egyik kritikusa* - tele van a titokzatosságra való hajlandósággal, és nyaranta sokszor néz vágyakozva a hegyeken csillogó pásztortüzek felé…” (* Napkelet 1933. 369. l.) Ez a tiszta lélek a maga búra hajlamos vonásaival, mely hirtelen kedvvé képes átalakulni, tükröződik vissza írásaiból. Hazavágyódik ő akkor is, amikor Budapestre kerül érettségi után. A honi föld, a magyar szabadságharcok színtere, az otthon, a szülői ház, a természet vonzza őt ellenállhatatlanul. „… mindig rajongott az erdők, vizek és hegyek után. A természet szerelmese volt ő.”* (* Az Ősdiák 27. o.)

1910-ben érettségizett le s utána „Pestre készült elsőéves joghallgatónak, s mellesleg meg volt győződve, hogy író lesz és pedig nem akármilyen.”* (* az Ősdiák 5. o.) A Bethlen Gábor Körbe adta be kérvényét, hogy ingyen lakást kapjon, s amikor ősszel elindul az ország fővárosába, reményekkel és hittel, de üres erszénnyel, talán még tanácstalanabb és kétségbeesettebb, mint amikor Patakra került konyának.

Ekkor már nincs mellette édesanyja, hogy bátorítsa. Önbizalmat ad azonban hite s a kezében levő jeles érettségi bizonyítvány. Mégis nagy szorongások közt várja a Bocskay Kör elnökét, hogy értesüljön, vajon megkapja-e az ingyen-lakást a Körben. Félve megy fel, mindenkinek tisztelettudóan és alázatosan köszön, megbámulja a hányaveti pesti jogásztípust, s babonás tisztelettel érdeklődik Bakura Dániel, az ősdiák felől. A nehézségek, a nagy kérdések lassan megoldódnak, megkapja az ingyen-lakást, megbízzák a Kör üléseinek gyorsírással való lejegyzésére, kap ebéd- és vacsorajegyeket a Menzára, s gyorsírói szerkesztő munkájáért havi húsz koronát. A Népszerű Gyorsíró 1910. szeptember 15-én már az ő „utolérhetetlen szépségű kézírásával jelent meg.* (* Népszerű Gyorsíró, 1937/38. 5-6. szám.) A vezércikk erősen harcias hangú, s ez a „gunyoros tréfasággal fölényesen verekedő új hang” Komáromi János hangja.

Bár lassan belehelyezkedik a Bocskai István Kör életébe, s mindennapi megélhetése is biztosítva van, lelke hazavágyik. A nagyváros még idegen számára. Nehezen tud az új életbe beleilleszkedni. Költeményei híven adják vissza lelkiállapotát.* (* Késői hangok c. költeménye Népsz. Gyorsíró id. sz.) Visszaszáll a lelke a Bodrog partjára, a laborcparti rengetegbe.  Bodrog vidékén tanult meg

„Nyomorúságot föl se venni,
Kopott lantom víg nótát verni.”*
(* Az elveszett mennyország. Ősdiák 84. o.)

Tele van a költemény bánatos reminiszcenciákkal. A természetet, vidám diákéletet szerető lelke nem tud megválni a hazai rögtől.

„… S én messze-messze idegenbe
Komor házak közt, dideregve,
meg-megállok… botorkálok…”

Az elveszett mennyországot” beküldötte az egyik napilapnak, s a lap nem a legbiztatóbb bírálatot nyújtotta az ifjú jogászembernek.* (* Ősdiák 96. o.) „Ilyen verset minden intelligens ember tud írni” – volt a válasz Mudrony Sándor költeményére. az ambíciókkal tele fiatalembert ez a kritika annyira lesújtotta, hogy beteg lett. Annál nagyobb volt azonban öröme, amikor két beküldött elbeszélésére az a válasz jött a Budapesti Hírlap szerkesztőjétől, hogy jelentkezzék a szerkesztőségben. Rákosi Jenő fedezte fel az ifjú írót, s így került Komáromi 1911-ben a Budapesti Hírlaphoz, a legnacionalistább lap szerkesztőségéhez, amint ő írja. Fizetése havi 100 koronára rúgott. Boldog érzésekkel újságolta el a hírt barátainak, köztük Szabó János tanárjelöltnek, ki az első naptól kezdve szeretettel fogadta a Körben. Ekkor elhagyta előbbi helyét a Gazdák Szövetségénél, ahol szintén mint gyorsíró volt elfoglalva. Végül tehát elérte hőn óhajtott célját: bekerült az egyik jónevű napilap szerkesztőségébe. Ezzel együtt azonban vége lett a jogász-életnek is. Kollokválni már az első félévben sem kollokvált s a második félévre is épp hogy beiratkozott. Érezte előre, hogy a jogászság csak nekiindulásra lesz jó, tehetsége más irányba vonzotta őt. Örülhetett valóban, mert anyagilag is jobb helyzetbe került. Nem kellett kölcsönökből élnie többé. Mint újdonsült szerkesztő, bohém modort igyekszik felvenni s öltözékében is feltüntetni vágyik hivatását. Gyorsírói működését tovább folytatja s a Nagy Sándor-féle rendszer tökéletességét kiváló gyorsírói tehetségével igazolja.

A szerkesztőségi irodában eleinte nem  legjobban érzi magát az egyik szerkesztőségi tag fennhéjázó, különös modora miatt. Azon felül csalódások érik. Azt hitte, hogy rögtön leleplező cikkek írásával bízzák meg.* (* Ősdiák 219. o.) Itt sem tud azonban megnyugodni. Szülőföldjét mindennél jobban szerető lelke a szerkesztőségi gépek zúgása közben hazarepül. „Mert a jóleső és tompa zúgásra néhány pillanatra hazaálmodta magát. Nyár lett körülötte, nyár, s messzebbről, a kazlak világából mintha andalítóan búgtak volna feléje a cséplőgépek.”* (* Ősdiák 215. o.)

Egy alkalommal Biatorbágyra hívták. Nagy reményekkel indult első irodalmi fellépése elé, amely azonban nem úgy sikerült, ahogy ő elképzelte, s ezért „… még későbbi éveiben is valahányszor első irodalmi fellépésére gondolt, fokozódó keserűséget érzett.” A kezdő ember első sikertelenségein neki is át kellett esnie, bármennyire lelkére vette a kudarcait. Amikor pedig a Petőfi-Társaságba benyújtott költeménye „gyermeteg kísérlet” bírálatot kapott*, ágynak dőlt. (* Ősdiák 233. o.) Érzékeny lelkű, melegszívű író volt s a balul kiütött kísérletek fokozott hatást gyakoroltak rá.

Szerkesztői elfoglaltsága egészen elvonja az egyetemtől. Pedig még mint a Bocskay Kör tagja sok emlékezetes napot élt meg köri barátai közt, kik rendszerint egészen pénz nélkül állottak s határidőre meg becsületszóra kértek filléres kölcsönöket, melyet megadni elfelejtettek. Jól jegyzi meg egyik bírálója, hogy könyvének fő motívuma a krajcártalan nyomor.* (* Nyugat 1930. 224-225. o.) A Menzán ingyenjegyekkel vagy csalafintasággal fogyasztanak el sokszor két-három ebédet. Amikor az ingyen ebédelők miatt harc tör ki a Menzán, nagy tisztogatás indul meg a kedvezményesek között s Mudrony Sándor is elveszti körbeli lakását. A Körből az Üllői úti Diákházba kerül. A Kör tagjaival való szoros baráti kapcsolatokat, melyek „befutása” óta csak még inkább erősödtek, továbbra is fenntartja s baráti összejöveteleken melegen ápolja. Szabó János kebelbarátja biztatja s felhívja figyelmét, hogy írogasson kisebb újságokba. Első tárcájának címe: „Viszik a kacabajkát”.* (* Ősdiák 307. o.) Amikor nagy ritkán hazalátogat, volt osztálytársai, barátai kint várják a pataki állomáson. Eleinte többnek, nagyobbnak akar feltűnni szemükben, de ezt a tulajdonságát lassanként levetkőzi. Inkább a barátaitól való eltávolodás, elidegenedés hagy fájó nyomokat lelkén. Érzi, hogy más világba került, más emberek közt él, más az élete.* (* Ősdiák 159. o.)

1913. áprilisában le kell utaznia a laborcparti városkába, szülőfalujába; sorozás alá áll. Büszkén indul útnak s örömmel. „… Katonaviselt egyén volt apai és anyai ágon valamennyi őse, akik büszkén hivalkodtak ezzel a voltukkal.* (* Ősdiák 250. o.) Mint besorozott tér vissza Pestre.

Ősszel mint tiroli császárvadász* (* Nagy leányka, kis legényke. 54. old.) vonul be a háborúba, mielőtt még önkéntesi évét leszolgálta volna. Bozenben, az osztrák Alpesek gyönyörű tájain töltötte egyévi önkéntességét* (* Csatangolás mindenfelé 161. o.) s onnan viszik őt az orosz frontra. 1914. augusztusában már a lembergi országúton menetel* (* Csatangolás mindenfelé 56-57. o.), s nemsokára megindul első csatájuk is Osserdov falu fölött.* (* Mit búsulsz Kenyeres? 233. o.) „Szent István napja körül ott masíroztam a lembergi széles országúton.” Egymás után peregnek a képek. A telatini erdőkben csatáznak, Tomasov erdeiben… „Budynin mellett már szuronyra mentünk az ágyúk ellen.”* (* Mit búsulsz Kenyeres? 33. o.) Mindenütt kiveszi részét a harcból. Nem hátrál meg soha, csak ha már mindenkinek vissza kell vonulnia. Nem hoz szégyent a pataki diák mivoltára s méltó marad őseihez, kik 48-ban a perlaszi sáncokon küzdöttek életüket nem kímélve, ha a hazáról volt szó. Ő is ott vetélkedett a katonák tömege közt, „mint egy atom az egyetemben, mint egy homokszem a Gobi sivatagban.”* (* Mit búsulsz Kenyeres? 13. o.) De jön az első támadások visszaverése s csapataink kénytelenek Lemberg felé visszavonulni. Ravaruszka bús lankáinál az ungvári honvédek közt szorongott. De lelke is kétségek közt vergődik. Nyomulnak előre Krakkó felé s halálfélelmek kínozzák… „igen, igen messze még a március, melyet talán sosem fogok megérni…” Érzi, hogy simán nem kerül ki a vérzivatarból. Eszébe jutnak szülei, édesanyja, a drága otthon. 1914. november 23-án Moszkov fölött szuronyrohamra indulnak az oroszok ellen. Az ellenség a támadást visszaveri s ellentámadásba csap át. Komáromi sorsa meg van pecsételve, nem tud a géppuskák kattogása elől elmenekülni. „Magam is meg akartam fordulni, ám ugyanabban a szempillantásban egy közel kerepelő géppuskából három golyó repült át a két lábamon, hogy háromszor kalimpálva magam körül bukfenceztem bele egy barázdába.”* (* Őszi harmat után. 208. o.) Nagy nehezen csúszik vissza keze s álla segítségével övéihez. Krakkóban, majd Bécsben a Rudolfinerhausban fekszik. Harctérre többé nem jut, de továbbra is katonai szolgálatban marad s a következő év novemberében a bécsi cs. és kir. hadügyminisztérium sajtóirodájába kerül. 1915. őszutóján „golyóktól szétvert két lába” az Üllői úti kórházban pihent s ugyanazon év októberében megjelent első könyve, melyben a harctéren szerzett benyomásait örökítette meg. A közönség felfigyel a műre, mely talán az első őszinte képet nyújtja a háborúról. A „Mit búsulsz Kenyeres”-nek valóban sikere lehetett, mert „az önkéntes tizedes… meg volt győződve akkoriban, hogy nevezetes író lesz belőle rövidesen.”* (* Császári és királyi szép napok. 5. o.)

Midőn a bécsi hadügyminisztériumi sajtóiroda olyan keresztény, megbízható fiatalembert keres, ki az újságírásban is jártas, a választás ráesik. Megérdemelten kerül arra a helyre, hol a háború lógósai lebzselnek különféle ürügyek alatt. Ugyanakkor ő három kitüntetéssel a mellén büszkélkedhetik tizedesi rangba. Az író bécsi beosztása lapja szerkesztőségében osztatlan megelégedést s örömet arat: egy írói karrier megindulását látják benne. Bécsi elfoglaltsága nem túlságosan megerőltető, de sokszor kellemetlen és terhes. Az ő feladata a monarchia kivénült költő ezredeseit és tábornokait meggyőzni arról, hogy versezeteik s költeményeik nem éppen a tiszta költészet határán mozognak. Nagy tapintatra s udvariasságra van szüksége, hogy feletteseit leszerelje. Azok nehezen győzhetők meg arról a többé-kevésbé örökké érvényes igazságról, hogy: poeta non fit, sed nascitur. Feladata ezen kívül, hogy a monarchia tizenhárom néptörzséről dicsőítő novellákat írjon s ellenőrizze, hogy a magyar lapokban nem jelenik-e meg az összmonarchia eszméjét támadó s bomlasztó erejű cikk. Szomorúan kénytelen tudomásul venni, hogy a magyarság s a magyar állam, mely külsőleg az osztrák császárság társországa, valójában csak a monarchiát alkotó 13 néptörzs egyike s mint ilyen, a felsőbbség részéről a többi néptörzsekhez hasonló, illetőleg nagyon sok néptörzsnél jóval keményebb elbánásban részesül. Hivatali elfoglaltsága mellett összejön néha-néha barátaival is. Különösen rokonszenvez egy lengyel és egy rutén származású társával. Időt talál azonban arra is, hogy írogasson. Elbeszélései, tárcái jelennek meg német fordításban is. A háborús évek alatt adja ki Csanak András Bécsben (1916), Tilinkó (1917) s Elment a nyár című köteteit.

1916 tavaszán hadnaggyá léptetik elé s ekkor megnősül. Felesége, Soltész Irénke szülőföldje közeléből, Legenyéből való. Nagyon boldogok. Megérdemelten boldog a volt pataki diák, sokat küzdött, szenvedett s áldozatul rakta fiatal életét a haza oltárára ugyanakkor, amikor bécsi szerkesztőtársai protekcióval mentették bőrüket a frontról. Magyar volt s a magyar sorsa a harc. Szinte klasszikus veretű szavakkal határozza meg a magyarság sorsát, hivatását. „Az Isten arra ítélt bennünket, hogy bölcsőnktől a sírig kardot szorongassunk markunkban. Mert ha egyszer letennők a kardot, végünk lenne!”* (* Ordasok, 271. o.)

A bécsi-kassai vonalon teljesített futárszolgálatot s 1917 tavaszán került el a császárvárosból, mégpedig nem egészen mindennapi módon. Mivel egyik felettesének fölöttébb gyenge irodalmi kísérletét nem jelentette meg a hadi újságban, elfogatási parancsot adtak ki ellene s csak az utolsó pillanatban sikerült az osztrák fővárost elhagynia.* (* Császári és királyi szépnapok. 226. o.) A háború és a forradalmak után az Új Időkbe, Napkeletbe, Pásztortűzbe, Budapesti Hírlapba, Új Nemzedékbe s egyéb lapokba ír. Amikor pedig a Magyarság 1920 őszén megalakul, a lap kötelékébe lép s ott jeleni meg legtöbb írása.* (* Magyarság, 1937. okt. 8.) „A Magyarság alapító törzs-őstagja” címet adományozta magának, mivel a lapnak megindulása óta munkatársa volt. Ettől kezdve egészen haláláig híven kitartott a Magyarság mellett s évről-évre jelentek meg regényei, elbeszélései. Termékeny író volt, sokat írt, de a mennyiség, amint azt kritikusai is megállapítják, nem ment a minőség rovására. Budapesten él boldog családi életet, két gyermekük születik, Ágnes és János, kikről oly végtelenül kedvesen, tele szeretettel s bájjal emlékezik meg egy-két regényében s elbeszéléseiben. Egymás után jelennek meg kötetei: Elment a nyár (1918), Szegény legények, Rongyos gárda (1920), Jegenyék a szélben (1921). Író érdemeit 1921-ben a Petőfi Társaság rendes tagsággal jutalmazza. Két év múlva a társaság titkárává választja s 1919 őszéig a Ház múzeumőre is egyúttal.* (* Koszorú, 1937. okt. 62-63. o.) Egy másik irodalmi társaságnak, a Kisfaludy Társaságnak is tagja lesz 1928-ban. Ezen tagságok munkásságának méltó s igaz jutalmai. Közben pedig ír, dolgozik, mintha érezné, hogy sietnie kell. A kór ott lappang testében s az erős, izmos testű ember fokozatosan hanyatlik. 1922-ben erős influenzán esik keresztül, amely agykéreggyulladást hagy maga után. Lassan felépül ugyan, de kedélye s egészségi állapota már nem a régi. Beszéde is akadozó, hamar elfárad. Betegségéről nem szívesen vesz tudomást, sőt még többet s szorgalmasabban dolgozik, int azelőtt. Gyermekei szépen nőnek s ő nem akarja családját betegségével szomorítani.  Így éri meg az 1933. esztendőt. Az egész ország ünnepli 25 éves írói jubileuma alkalmából. Üdvözlő levelek tömegével halmozzák el államférfiak, katonák, írók; az egész nemzet szeretettel ünnepli mesélőjét, a fiatalság s felnőttek kedves íróját.

Gyakran ellátogat Sárospatakra s fáj, nagyon fáj szívének, hogy a honi földre, szülőföldjére nem juthat el. Szomorúan, merengve néz át a trianoni határon.

1937 nyarán már állandó kórházi kezelésre szorul. A pesti Amerikai úti Szeretet-kórházban veszik ápolás alá orvosai, s szerető felesége. Isten elrendelését azonban megváltoztatni nem képesek, s Komári Jánosról a Sors könyvében, úgy látszik, az volt megírva, hogy elvégeztetett. Október 7-én hunyta le szemét örökre, miután halála előtt pár héttel már öntudatlan állapotba esett. Csak amikor szülőföldjéről esett szó, fakadtak  fel nemsokára örökké lezáródó szeméből könnyei, s utoljára halálos ágya előtt álló János fiára vetett meleg tekintetet.

Halott szíve fölé szülőföldjéről hozott földet tettek.

Halála mindenütt mély részvétet váltott ki. Temetése az egész írói világ részvétele mellett folyt le, özvegyét pedig az ország vezető férfijai halmozták el szeretetteljes részvétükkel.

Holttestét a nagy magyar mesemondó óta a nagy magyar írókat megillető Jókai-lepel borította. Teste elköltözött, de lelke élni fog mindaddig, míg magyar történelem lesz, élni fog mindaddig, míg magyar történelem lesz, míg magyar szívek fognak dobogni, mert Komáromi János szívvel-lélekkel,        agya minden rezdülésével s gondolatával magyar író volt.

Komáromi lelki arca nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg külön is azokról a fő jellemvonásokról, melyek az ő lelkének annyira sajátjai. Lehetnek ezek általános emberi vonások, de benne és általa valami sajátos színt kapnak és éppen azért lelki arculatához, mint ennek szoros részei, feltétlenül hozzátartoznak. Röviden úgy foglalhatnók e vonásokat össze: a hazája sorsa fölött aggódó magyar ember lelki világa párosulva a mélyen vallásos s néha mégis a lét hiábavalóságát hangoztató ember kétségeivel. A magyarság sorsa az ő sorsa, szenvedése, fájdalma az ő fájdalma, leveretését aggodalommal s hazafiúi keserűséggel szemléli. Elkeseredésében vissza szeretné űzni a magyarságot Ázsiába, hisz itt nincs mit keresnie; hazáját elvesztette. Elkeseredésében is megcsillan azonban hite s érzi, hogy el kell jönnie még a nagy próbának, melyről Zrínyi, a költő is szól, s hangoztatja, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Fegyvert a magyar kezébe s a nemzet eldönti sorsát. Ugyanezen gondolatok forognak Vörösmarty agyában is.

„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.”

„Mára alábbvalók lettünk minden nemzetnél s a népek szemétjévé váltunk. De el fog jönni az óra – írja Komáromi -, ha közös sírba nem akarunk beroskadni, amikor megmarkoljuk még egyszer elhajított kardunkat.” „Vagy győzni fogunk, vagy elpusztulunk mind. Tertium non datur!”* (* Őszi harmat után, 10. o.) A magyarság sorsát végigkísérik e kétségek. Minden kor költője érzi, hogy a kis magyar nemzet élet-halálharcot vív a népek nagy tömegében. Fegyvere, élete a kard, melynek forgatását őseitől örökölte, kik Ázsia pusztáin is gyakorlottak voltak már benne s kardjaikkal szerezték meg a Kárpátok közt elterülő földrészt. „Ám az Isten arra rendelt minden magyart, aki kardot tud emelni, hogy meghaljunk édes szüleinkért, feleségünkért, húgainkért, gyermekeinkért s egykor mindnyájunkat eltakaró anyánkért: Magyarországért.”* (* Ordasok, 97-98. o. L. Keczer Gábor szavai.) A magyar nemzet örök sorsát tükrözik vissza e sorok. Komáromi, akárcsak Petőfi, vagy a német Körner s az angol Byron, életével, „hat tátongó szebből” folyó vérével adott veretet, nehéz veretet a fenti szavaknak. Sokszor pedig de hiába ömlött a drága magyar vér. A béke nem lett béke. „Ennek a háborúnak sohasem lesz vége, fiam…” Talán az életre is gondolt, midőn ezeket a sorokat leírta, mely állandó harcból, küzdelemből fog állani. „Mert ha megérjük is egyszer a békét, nem lesz az őszinte megegyezés: népek és császárok megint csak készülődni fognak egymás ellen…”* (* Vihorláti szél fúj. 10. o.) Belelátott a jövőbe, ismeri az emberi lelket, mely csak rövid ideig képes nyugton maradni.

Bár forrón szereti hazáját és nemzetét, az önáltatásról lerántja a leplet. Amit egyszer a nemzet elvesztett, csak fegyverrel szerezheti vissza. „Megérezhette Katinka is, hogy egyelőre dőre reménykedés a régi haza határaival folyó álnok önáltatásunk.”* (* Az elvált feleség, 162-163. o.) Fájhat lelkének nagyon az ítélet kimondása, hisz ő is szülőföldjét, a legdrágább földet vesztette el. De éppoly céltalannak látja az önáltatást, mint a frázispuffogtató magyar irredentizmust, mely, sajnos, sokáig virult a honi földön. Összehasonlítja a német irredentizmust a magyarral, mely utóbbiról csak haraggal szólhat: az csupán giccs.* (* Csatangolás mindenfelé, 171. o.)

Szülőföldjének, történeti regényei színterének szerelmese Komáromi. Bár élete célját, t. i. azt, hogy író legyen, elérte, de a nagyvárosi életet megszoknia nem sikerült, s mindennél jobban fáj lelkének az, hogy nem láthatja többé szülőfaluját, gyermekreményei s örömei helyét. „Nem látom meg többé a régi házacskákat s itt halok meg keserű érzések közt ebben a nagy városban.”* (* Nagy leányka, kis legényke, 122. o.) A szomorú lemondás árad az olvasó felé e sorokból. A nagy városban csak vendégnek érzi magát a költő. „Mert vendég vagyok csak ebben a városban: igazi hazám elveszett az északi havasokkal s odalett vele minden, minden.”* (* Szülőföldem szép határa, 189. o.) Sokat látott, tapasztalt, s az élet lassan sok mindenbe belenyugvó filozófus-lélekké teszi ezt a melegszemű, bámuló kis pataki diákot. „Én már megértem sok mindent: első fiatalságom összeesett hazám nagyságával, amikor nagydiák lettem, fegyverrel álltunk ki  a határok védelmére, s alig minden huszadik jött vissza közülünk; kezdő férfiúnak számítottam, amikor összeroskadt felettünk az ég s azóta magamban révedező filozófussá váltam, miután megöregített ez a tíz esztendő. Semmi sem lep meg immár és nem is fog többé…* (* Nagy leányka, kis legényke, 186. o.) Egész élete össze van sűrítve néhány mondatban. Szavai azonban már nem a régi fiatal író szavai. Háború, összeomlás, betegség megtörte őt. Bezzeg nem ily lemondóan ír még a háború után, amikor a Fehérvári úton bevonulni látja a magyar huszárokat. Tudja, hogy elvesztettük a háborút, de bízik s hisz még jobb idők eljövetelében. „Mert amíg magyar huszár kocog el a házunk előtt, mindig biztatgatom magamat s biztatlak téged is, testvér, hogy urak leszünk mi még az ungi Krajnán, s tikkadt lovainkat megitatjuk mi még a sebes Nyárád vizéből.”* (* Tilinkó, 210. o. (1920-ban)

Lelki arcának másik jellegzetes vonása a szeretet, hazaszeretet, emberszeretet mellett mély vallásossága. Ebből ered idealizmusa, hite s derült életszeretete, mely őt annyira jellemezte. Vallásossága panteisztikus színezetű. Hisz az örök Istenben s mégis gyakran fogják el kétségek mindenhatóságával szemben. „A világ mérhetetlen, s ebben a mérhetetlen őscsodába belesír egy kis tilinkó, és akkor hirtelen ráeszmélek magamra és az örök Istenre, aki létrehozta mindezt és ráeszmélek nyomorult, esendő törpeségére a földi intéző hatalmaknak, akik mégis a nyakamra léphetnek, akik megfojthatnak engemet, kitéphetik belőlem az örök Isten lelkének szikráját.”* (* Tilinkó, 179. o.) Egy alkalommal azt írja: „… tudom, hogy lenni kell valaminek a másvilágon”* (* Reménytelen szerelem, 167. o.), s máskor meg tagadja az örök élet, a túlvilág lételét. „Nem tudok hinni a túlvilágban s érthetetlenül babonás vagyok mégis: összerezzenek, ha meghalt lelkek éjjeli kóborlásairól hallok.”* (* Az idegen leány, 67. o.) Az orosz puszták, részben talán őseinek szláv, mélyen vallásos, de sokszor babonákban hívő emléke kísért lelkében. Vagy talán az öt folyó vidékének mocsaras, lápos, lidércfényes s esténként kísérteties képe hagyott nyomot lelkében? A Felvidék tót-rusznyák népének babonás s szellemeket látó beszédének hangulata vésődik agyába? Mert munkáiban is gyakran játszanak szerepet kísértetek, éjjelenként regényhőseinek álmában megjelenő holt lelkek szellemei.

Nem hisz a túlvilágban s az életet mégis úgy fogja fel, mint átmeneti állapotot. „… jöttünk a végtelenből s elveszünk a végtelenbe.” „S nagy hallgatás támad utánunk.”* (* Régi ház az országútnál, 341. l.) Talán éppen a végtelenbe-veszés érzése az, amely annyira úrrá tud lenni rajta, hogy sokszor érzi egyedül magát* (* Régi ház az országútnál, 342. l.), sokszor jutnak eszébe olyan gondolatok, hogy mindenki elhagyja őt s egyedül marad.* (* Az idegen leány, 114. l.)

Végül őt is, mint minden gondolkodó főt izgatja a kérdések kérdése, a lét vagy nem lét. „To be, or not to be, that is the question” kérdése. „Megfoghatatlan csak egy van előttem: e földön való létünk.” „Minek vagyunk itten?”* (* Az idegen leány, 67. l.) De e kérdésre nem kapott választ sem ő, se más. A lét és nem lét, az élet értelmének és céljának kérdései évezredek óta foglalkoztatják a filozófusokat, tudósokat, gondolkodókat. Magyarázat, felelet van rá sok, de ez a kérdés az emberi értelmet felülmúló valami, gondolkodni rajta lehet, de ésszel megoldani sohasem fog sikerülni. Ebben a kérdésben egyedül a hit lehet támaszunk. Egyedül a hit adhat feleletet a kérdésre. Istennek bizonyára volt és van célja az emberrel, s isteni művének szerves része a földid élet. Komáromi, mint oly sokan már előtte, töpreng, tépelődik ezen a kérdésen s részben feleletet is ad rá. Amikor azonban az embert érintőleg jut a kérdés magvához, újból csak kérdést vet fel.”Mennek a vizek, mindig mennek. Bejutnak a tengerbe, felszállnak felhők képében, leesnek a földre, kitörnek a hegekből s újra mennek, mendegélnek ugyanazon az úton. Minden ismétlődik… De mi lesz belőlünk?”* (* Az idegen leány, 72. l.)

Egy másik helyen azt írja: „Nyomunk se marad itten.”* (* Az idegen leány, 90. l.) Tévedett Komáromi János. Aki értéket tudott adni e világnak, annak emléke, gondolatai élni fognak, s Komáromi János ezek közé tartozik.

Forrás: Irodalomtörténet 28. évf. 5-6. sz. Bp., 1939.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése