Arany
János kisebb elbeszélő költemény-töredékeit nem elemezték és nem értékelték még
kellőképpen. (Csak Az Utolsó Magyar-ról szólt újabban – e folyóirat lapjain –
Kéki Lajos.) Pedig nemcsak azért érdemlik meg a figyelmet, mert a nagy öltőtől
származnak, hanem azért is, mivel magokban véve, tárgyuknál és finom
lélekrajzaiknál, meg érdekes leírásaiknál fogva, továbbá művészi, hangulatos,
sőt szenvedélyes előadásuk és ritmusuk miatt érdemesek az elemzésre.
Ezúttal
az Öldöklő Angyal-ról akarok szólni,
amely épp úgy, int Az Utolsó Magyar, Édna, Csanád, szinté az 50-es években
keletkezett. Aranyt mélyen leverte hazájának gyászos sorsa, legkedvesebb
barátjának, Petőfinek levesztése. Ehhez járult még nehéz helyzete és testi
bajai. Lelke fel volt dúlva. Ilyen körülmények között szinte kereste a komor
tárgyakat.
Öldöklő
Angyalához valószínűleg Kölcsey Vérmenyegzője
adta az indító eszmét. Ezt az állítást nem én hangoztatom először. Megtalálható
már Vértesy Jenő Kölcsey életrajzában (Bpest, 1906. 79. l.) s az ő nyomán
Tompos Józsefnek a magyar ballada történetéről szóló művében. (Kolozsvár, 1909,
165. l.) Bővebben egyik sem szólt a kérdésről. Azt hiszem, érdemes e kérdést
közelebbről szemügyre venni, az összehasonlítás munkáját elvégezni, az érdekes
költeményt esztétikai szempontból elemezni, tulajdonságait, értékét megállapítani.
Mindenekelőtt
egymás mellé állítom Arany Öldöklő Angyalát és Kölcsey Vérmenyegzőjét, hogy így
a tartalom, a tárgy menetének egyezése szembetűnjék. Arany költeményét
kivonatosan közlöm, hogy az egybevetést az elő nem forduló részek ne zavarják.
Arany: Öldöklő Angyal
I.
Anna és Jenő az oltár előtt megesküdtek. A menyegző napját vígan ülik meg a
palotában. A szobák a vendégektől népesek. A zene szól. Öröm, vigalom
mindenfelé.
II.-III.
A menyasszony és vőlegény eljárják a menyasszonytáncot. A tüzesvérű, önmagán
uralkodni törekvő Jenő nézi Annát, akinek vérét a szokatlan érzés
felriasztotta. Szívében lázas sejtelem. A menyasszony vőlegénye mellett járja a
táncot, könnyedén, szinte lengve. A szív
siet, az arc tüzes. A szem szemet keres.
IV.
A harmadik táncot már a többi fiatallal együtt járják el.
V.-VI.
Arra a hírre, hogy törökök közelednek, a zene, az emberek elhallgatnak. A tánc
megszűnik. Az ajkakon szó nem jön ki. A
szív megfagy, majd nagy zavarban dobog. Az arcok sápadtak.
Jenő,
kardját kirántva így szól: a férfi kimutatja bátorságát, küzd, keresve kerüli a
veszélyt, hiszen a futásban nincsen üdv.
Tudja,
hogy a csata reménytelen, fél, hogy Annát a törökök foglyul ejtik és
meggyalázzák.
Kölcsey: Vérmenyegző
IV. László nyert a szép Lilának
Idvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férjfi gyúl szívében,
s víg énekzengésinél
Az ifjuság táncra kél.
V. Nézi László szív-merülve
Hölgye láng tekíntetét,
S kedv remény közt lelkesülve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett
- Szíve olvad, arca ég –
Pártájában lejti még.
VI. A törökök jönnek.
VII. Elnémúl a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj.
Fennakadva dobbantában
Minden könnyű, minden jaj,
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.
VIII. Dúlva ront a palotára.
IX. … sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
XI. Szép hölgy ott a pályabér.
Arany
János költeményének gerince tehát egészen benne van Kölcsey Vérmenyegzőjében. Egy menyegzőt, éppen
mikor a legjobb kedvben vigadnak, táncolnak, abba kell hagyni a törökök
támadása miatt. A vőlegénynek le kell mondani a boldogságról és felvenni a
küzdelmet az ellenséggel. Igaz, hogy ily eseményről máshol is olvashatott és az
egésznek lefolyása általánosságban mindig ilyen lehetett, mégis nemigen
valószínű, hogy Arany a tárgyat máshonnan vette volna, mert a részletek,
egészen a menyasszonyi táncig, melyet a nő pártában jár még el, lépésről-lépésre
egyeznek. A két költemény csaknem egyformán indul és halad, sőt, Arany
költeményének utolsó sorai arra a gondolatra engednek következtetni, hogy Jenő
is (mint László) fél, hogy felesége török rabigába fog kerülni, ahol
meggyalázzák azt, akit ő szeretett volna bírni. A cím nem egész világos fényt
vet a bekövetkező eseményekre. Gondolhatunk olyan öldöklésre, amely egy egész
környéket pusztít el, vagy arra, hogy Anna, ez az Angyal erényei megvédése
végett ölni is tudott. Arany minden bizonnyal ismerte Kölcsey e versét.
Ami
nincs meg forrásában, megmagyarázható a költészet keletkezésének lélektanából,
Arany más élményeinek hozzáfűződéséből. Költőnk a Kölcseynél nagyjában
odavetett vázlatot kiszélesíti, részletesen kidolgozza, beleviszi saját
lelkébe. Így keletkeztek a palota, a zene, a magyar egyes és közös táncok
gyönyörű leírásai, mely utóbbiak élvezésében Aranynak nagy gyönyörűsége tellett,
és amelyek megörökítésekor előtör lobogó haza- és fajszeretete, miket az akkori
viszonyok kétségbe ejtettek és levertek.
„De vajmikép írhassam én le
Oh nemzetem, szép táncodat!
Busúlni és vígadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?
Ezt látni kell és érzeni
Mint a magyar szív érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jó kedvét vázolom.”
Talán
fölösleges felhívnom a figyelmet arra (Riedl Frigyes ezt már megtette), hogy a
zene és tánc e leírásai a magyar irodalom legköltőibb helyei közé tartoznak.
Testünk együtt járja, lelkünk együtt rezeg a öltő szavaival. Külön is megjelent
e három rész „Magyar tánc” c. alatt Arany „Elegyes művei” között.
Gyönyörű
művészi munkák a jellemrajzok is. Az apa, miután gyermekei egymás után
elhalnak, egyetlen leánya boldogságán csüng. A leány gyönge, bájos, ártatlan
angyal, a házasságot nem érti, a táncot elragadóan járja. A táncolók közt sok egyént
látunk fel és eltűnni: komoly, dölyfös, ledér, csalfa, mosolygó arcúakat. Az
egyik csúszik, a másik ölyvszerűen űzi galambját, a harmadik méltóságteljese
járja a táncot. Arany bámulatos jellemző tehetsége tehát itt is megtalálható.
Az érzések és indulatok széles ecsetelése, a lelki motívumok szintézise ez
időben írt munkáit különösen jellemzik. Ebben is megtalálható Byron hatása,
amennyiben rá-rávet egy vakító fénysugarat az emberek indulataira, szinte
megmagyarázhatatlan lelkiállapotaira, sőt érzékiségére, amivel felizgatja,
felkavarja vérünket. (Pl. a menyasszony érzelmeinek rajzával.) Az előadás, a
ritmus bámulatosan könnyed, színes, hangulatos, sőt mondhatnám szenvedélyes.
Át- és átjárja lelkünket és megvilágítja számunkra Arany lelkének akkori izzó
hangulatát, dúló viharait.
A
költemény töredék maradt. Aranynak nem volt lelkiereje befejezi. De e fenséges
rom így is megindít.
BITTENBINDER MIKLÓS
Forrás: Irodalomtörténet
1. évf. 5. füz. 1912.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése