Daniel Jan Rieger - karácsonyi koncert 2005.
Hegedűszó, hegedűszó,
hegedű édes zokogása,
az a mély hang, a fekete,
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindenünk szívét e cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan:
Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
de nincs hatalma rajta szónak,
amit csak a négy húr felel,
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk,
s az öregség hólepte tája,
hová talán el se jutudnk,
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg,
suhog fölöttünk a teremben -
s amikor végül is lehull,
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt,
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése