Török Sophie, Babits Ildikó, Babits Mihály esztergomi kertjükben 1930. júl. 6. - Fotó: Tanner Béla
A kép forrása: http://nyugat.oszk.hu/html/galeriak/fotok_album/pages/039babits_torok_szofi_kislany_1930_nyar_01_hub1_fondiii2289.html
Drága rossz kis Ildikómnak
Láttatok-e már reszkető gyenge szívet
mely sziklák zordon keménységét színleli?
Kezecskéit összekulcsolta előttem, s édes
szemeit, mint fájdalmas barokk Mária
emelte könnyes könyörgéssel reám.
Sziklát lágyított volna e rémült
s a végső jóságban mégis rendületlen
bízó tekintet - de pillám se rezzent,
kissé megmerevítettem állkapcsomat
hogy lazuljanak a mellemben szorongó
sírás görcsei. Szemeimbe kapaszkodott, kergetetett
vad tapadó tekintetével, de szemeim közömbösen
szálltak el fölötte. Futott utánam szobáról
szobára, csupa segítő buzgalom, riadt
kis állat, kapkodott kezeimhez, melyeknek
erős jóságában kételkedni még nem mert.
De kezeim nehezek voltak s élettelen
hagyták kicsúszni ujjait, óh szörnyű kezeim!
nem szorították védelmezőn magukba
e menekülve kapaszkodó kis tenyereket.
Ekkor megcsapta a magány rémülete,
sikoltozni kezdett - de rideg szavaimtól
megfélemlítve összecsuklott. Szelídre törve
küzdött tovább százféle úton szívem felé,
utolsó kísérlet: karjaival nyakamba kulcsolódni,
hol ösztönei oly boldog melegre emlékeztek...
Simulni, örökre szóló ígérettel, sok kicsi
könnyes csókkal megtörni a gonosz varázst:
szeress! bocsáss meg! - mindhiába!
a büntetés, mint részvétlen gép megindult
kiszabott utain. Hideg arcomban nincs bocsánat,
- ezt ki kell állnod! - mondom könyörtelen
mint a sors. Mind szűkebb már a kör körüle
az idő közeleg, imára összetett kezét
magasba nyújtva könyörög felém, felnyúlva
crescendóban, mint primitív tragikus színész.
De szemeiben már egészen kicsi a remény
s mind nagyobbra növekszik a fekete félelem.
- Akkor legalább puszilj meg! - sikoltja
utolsó reménnyel nyújtózik felém lábujjain.
De megvetően elfordulok - rossz gyermeket
nem csókol senki! Dermedten néz,
már nem harcol, hirtelen adja meg magát,
mint akiben elapadt a remény,
mint aki hasztalan harcban leszámolt
s ereje a végzet erején megtörött.
Feje lecsügged, könnymarta kicsi arca
alázatos, a búcsúcsók reményt is feladta,
látszik leejtett vállain, szeretet nélkül
egyedül maradt a világon!Hideg arcok közt,
nehéz magánnyal kis szívében így indul
félelmes börtönébe a sötét szoba felé...
Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén
járatva óvatos ajkam lehelletét.
Békésen aludt, arcán a feloldó anyacsókkal.
A sors igazságos és kemény irgalomtalan -
ennyi tapasztalatot vésett agyába e nap.
Hetyke kis agy! meddig őrzi? Egy napig?
Kettőig? szilaj kis ördöglelke meddig
hajlandó tartogatni a sötét emlékeket?
Balga felnőtt, én nem felejtek, csupa seb rajtam
könyörgő tekintete! Hogy feledhetném szívtépő
szavait? könnyes ígéretét? a céltalan
menekülés naiv rémületét? Istenem! irgalmatlan
kegyetlen Istenem! talán te is így szédülsz
és inogsz és szíved fájdalommal facsarodik,
míg keményen, s hideg akarattal
bünteted bűnös gyermekeidet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése