Egy Babits-ünnepély prológusa
Kik összegyűltetek ma e teremben
s kiket meleg fényével átitat
csodákra váró, méla mélyű csendben
a szívekből kigyúló áhítat,
köszöntöm ím a bennetek parázsló
tüzet az idők komor hidegén,
legyetek üdvöz egy nemes varázsló,
egy tiszta költő arany szigetén.
Igen, míg künn a bús kor rossz viharja
vak hullámokkal zúzni fenyeget,
s a vén világot jajgatni kavarja,
hajókat sújtva és reményeket,
óh jertek, megpihenni, felpihegni
a parton, ahol megtörik az ár,
ahol a vad vész verve búj lihegni,
mert Prospero varázsvesszője vár.
Igen, őhozzá menjünk mind mi most el,
hozzá, ki mint az, kit Shakespeare beszél,
mint Prospero, a bölcs varázslómester,
szelíd szigetjén elvonulva él:
míg hömpölyög körül a tenger árja,
az ő szigete enyhes csodatáj,
hol trónra-visszahívtát csendbe várja
tündéri szolgák közt a halk király.
Itt, hogyha botját emeli a mester,
lebegve árad édes, lágy zene,
mely mondhatatlan mélyekből remeg fel,
mintha a föld bús méhe zengene,
mintha új lelket öltene az ős por,
melyből az ember szíve vétetett,
s mély sóhajjal az édenkerti őskor
vágya rázná a lombos vétkeket.
S tovább emeli vesszejét a mester,
s míg muzsikálnak a fák és kövek,
az alkonyégen táncos, könnyű testtel
ragyognak fel nagy, szűz csillag-övek;
fényükből Isten szeme néz le égve,
s új Göncölként gyúl a sziget felett
Hét hófehér pecsétű tiszta Béke,
s ibolyás sarki fény: a Szeretet!
Óh jertek, jertek e tündérszigetre,
vad tengerek bús száműzöttjei!
Itt balzsam vár a sebbel vert szívekre,
a jó varázsló kebelére hí;
nincs rossz dagály, amelynek nincs apálya,
a bomlott hab ma zúg, holnap siket,
de áll a költő-megszentelte pálya,
a dús, vigasztaló, örök sziget.
Jertek, hadd hallja a sziget királya,
hogy ujja nem ver meddő húrokon,
hogy szívünk meleg és piros korállja
az ő szigete földjével rokon?
vigyük e szívet hozzá mindahányan,
s hű seregét, mely meghitt körbe gyűl,
hadd hallja zengni a zenés magányban,
üdv Prosperónak! - nincsen egyedül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése