Gyermek-királyt, s oly hadvezért
Ki erején felyűl mer,
Ád az Isten haragjában
A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
Csakhogy akkor még örök
Nem lett nálunk a török.
Mohács! Mohács! te hazámnak
Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát,
És nemzeti életét
Sőt nevét is a magyarnak,
Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy dicső s derék
Nemzet testét és fejét,
Hatalmát és erejét!
Tízszer annyi volt a török,
Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
Végtére kifáradott,
S vagy meghalt, vagy Lajos este
Után! széjjel szakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
S a királyi székben ott
Törvényt török kény szabott.
Az oszmánnak telhetetlen
Szomja, magyar vért szívni
S Hunniának minden kincsét
A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
S felprédálni birtokit.
A magyarok csoportokban,
Falukban és várasokban
Itt-ott öszvegyűlének,
Hogy bátrabbak lennének.
Egy ily csoport Maróthon volt
Félelmek és remények
Között vártak pott szerencsét -
Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr,
És csudaszép hitvese,
Visszamenni jószágára,
Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
De, hajh! veszett volna bár,
Mert ő rá itt több rossz vár.
Alig nyugvék meg a török
Buda körűl, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolva
S a makacsot káromolva;
Életével biztatja,
Ki még magát megadja.
De a magyar őseinek
Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
A pogánynak ostromát.
a megszorult magyarok közt
Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
Azon bús elszánással,
Hogy ott vesznek egymással.
A kis magyar bajnok-csoport
Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
Dörgő mérges forgása,
Jónak, rossznak romlása.
A nagyvezér füleibe
E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
Ha itt sem győznének,
Habzó, dühös indulattal
Végső harczot kezdének. -
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
S ki hol s miként rést talált,
Ott kerülé a halált.
Mihály úr is felveti hát
Magát paripájára,
S feleségét háta megé
Veszi lova farára:
"Hazámnak itt halálommal
semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy,-
Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat,
Oly szorosan, hogy magamat
Akármiként mozgassam,
Véled egynek tarthassam."
Így Dobozy bús, haragos,
És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik. -
Remeg, s halvány mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
Terhelt paripájának ; -
Hol van, a ki jó szerencsét
Nem kivánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
Vágtat elég tüzesen;
De hajh! mégis terhesen.
Ott vannak, kik nem nézhetik,
Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered;
Jaj! ha győzik futással, -
Ő két kínos halált hal.
Mint mikor a nemes szarvas,
Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
Mely kereté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik:
Félek, félek, nemes pár!
Nem messze lesz a határ!
Dobozynak lova vágtat;
Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most,
Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
A töröknek robajja,
Vért szomjúzó zsivajja!
A szép hölgynek hosszú haja
Tekercséből bomolva,
S egész szőke pompájában
Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza:
Sejti, hogy két embersúly
Egy lóterhet felyűlmúl.
"Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
Hagyj ítt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz,
És hazádnak még szolgálhatsz.
Öld meg feleségedet! -
Üsd szívembe késedet!" -
Némán visszanéz Dobozy;
Vérzik a szív keblében:
"Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
(Így felel bús mérgében).
Ölelj meg még szorosabban!
Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk! -
Megmentem én testedet."
Itt fogát elcsikorítja,
S lovát újra megszorítja,
Hanem ez - csak lépve jár,
Mert párája rövid már.
Megáll tehát Dobozy úr,
S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet, -
Szorongatja agához, -
S néma, s hosszú csókok között -
Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
A ló közel hozzájok,
Bús szemeket vet rájok.
Közelítnek a törökök
Vérszomjokban zajogva,
S agyar véres markaikban
Kard és dárda villogva.
"Egek! hát csak nincs irgalom!"
Mond Dobozy könnyezve
Megöleli feleségét,
S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
Szívbe döfi vasával
És megfojtja - csókjával.
"Boldogtalan föld szülöttje!
Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj - csak néhány pillanatig,
S legitt nálad leszek én."
Ezt zokogja, mentéjével
A megöltet befedvén.
S most iszonyú keservében
Vért és boszút leheltében,
Alig várja, ölhessen,
S kedvesénél lehessen.
S mit mikor a hím oroszlány
Nemző gerjedelmében,
Megfosztatván mord nőjétől,
Dúl, fúl s ordít mérgében;
A fát rágja, tépi s töri
Mérget habzó fogával,
S körmével a földet vájja,
És csapkodja farkával; -
S ropog harsog a rengeteg,
Így dúlván azt a szörnyeteg;
S csapjon bár rá tíz tigris
Dühe megküzd tízzel is;
Úgy Dobozy: a fájdalom
mordonkodván keblében,
S a lobogó harag s méreg
Égetvén őt elmében, -
Csak hazáját sajnálván még
Igaz magyar szívében, -
De életét elátkozván
Boldogsága vesztében
Ádáz, boszús jobb markával
Kardot forgat, és baljával
Súlyos görcsös buzogányt, -
Így várja be a pogányt.
Ott teremnek a törökök;
S neki - az egy magyarnak:
De a bajnok visszacsapja
Első hevét a tarnak;
S viaskodván, vagdalkozván,
Karja soknak sebet vág,
S négy törököt vág előbb le,
Mintsem győz a sokaság
De végre hajh! egy dárdának
Hegye fut a nyakának,
Hogy vérere megfakad,
S lélekzete megszakad.
A lankadó bajnok lerogy,
Nem bírván már karjával,
S kedvesének testét fedi
Halálban is magával.
A vitéznek öröm azért
Végső percze éltének,
Hogy így vegyűl vére s teste
Szerettével szívének.
Agyon szúrva lova is ott, -
(Mivel egy tart agyon rugott,
A ki kezét rátette,)
Dobozynak mellette. - -
Ezer ilyen történetek
Dúlták Árpád nemzetét,
Valamikor tagjainak
Visszás felekezetét
Meghasonlott szív és lélek
Jobbra-balra szaggatta;
Eljött hol egy, hol más szomszéd,
És azt nyakon ragadta. -
A fő és test fogjon kezet; -
Egy értelem, egy érezet
Lelkesítsen tégedet, -
S ne féltsd, magyar, éltedet.
Forrás: A régi magyar költészet remekei - A legrégibb
időktől Kisfaludy Károlyig - Az általános és iskolai irodalmi műveltség
előmozditása czéljából - Szerkesztette – a régi magyar irodalom történetével
ellátta - Endrei Zalán - Budapest,1903. Beer E. és Társa ezelőtt „Kosmos”
Műintézet VI. Aradi-utcza 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése