Kisfaludy Sándor: Csobáncz

E L Ő S Z Ó

Különös, és tulajdon móddal érdekli a Régiség a gondolkodó, képzelő, és érző lelket: azért-e, hogy a Régiek valóban nagyobbak, erőssebbek, és lelkessebbek, noha egyszersmind durvábbak, és szilajabbak is voltanak, mintsem a Mostaniak? – azért-e, hogy a mi távól vagyon az embertől, azt a képzelődés mindég szebbnek, jobbnak, és nagyobbnak állíttya? – vagy azért-e, hogy a múlandóság képe, az annyi nemes tehetséggel bíró, halhatatlanságot, és örökkévalóságot szomjúzó emberlelket hős érzeményekkel tölti? – miért? – egyenessen meg nem tudnám mondani; de az bizonyos, hogy a Régiség még a legdurvább embert is érdekleni szokta; - s minden embert Hazájának régiségi inkább, mint sem a külföldiek. – Lelkemnek illy megihletése szülte, a földi bajak elől megszökhetett némelly óráimban, e jelenlévő Regéimet a Magyar Előidőből; minekutánna a sok háborúk által öszvezavarodott Világnak csatázó, zajos piaczczáról ősi fészkembe, a Természet csendes kebelébe, a mezei élet jóltévő nyúgalmába viszszavonúlván, itt, lakásom romántos körében, millyent sok jeles, és szép tájairól híres országokban jártomban-keltemben is keveset találtam, - minekutánna itt szinte naponként látom a váromladékokat, mellyek minden erre útazónak szemeit, figyelmét, és képzelő erejét magokra vonnyák, és gondolatit s érzeményit természet szerint a hajdani időbe merittik.

A Poézisnak ez a neme még mindég nagy divatban vagyon minden csinossabb Nemzetnél, ki a Tudományokat, és szép Mesterségeket üzi. Érdekelheti is valóban az illyen költemény, ha jól elsült, az olvasót, ki nyers, és erős Eleji eránt nem idegen; és a Magyart kiváltképpen, a ki Nemzetét, és Hazáját, mint a Franczia, és Ángoly a magáét, szeretni, és becsülni tudgya. S pedig talán van oka a Magyarnak a hajdani Hunniát többre becsülni, mint sem a mostanit? – ámbár hálá a Nemzetek Urának! a Magyar még csak most nyerte meg az ő legfőbb kincsét, mellyel Hazánk, midőn a Dicsőség legfőbb ponttyán tündöklött is a Nemzetek sorában, csak bírt is, nem is: értem a magyar nyelvet, mellynek uralkodó, törvényes nyelvnek kell lenni a Hazában, ha csak Hunniának sok elfajúlt fija, és leánya meg nem akar örökönörökké maradni – minden nagy, önnön maga által való, s létét fenntartó Nemzetnek megvetésre méltó, nevetséges majma; - melly szégyentől, gyalázattól, fertelemtől ójj meg minket Népek Nemzetek Istene!

*

Millyenek legyenek Regéim érdemekre nézve, nem tudom. Kivánom, hogy jók, és a czélnak megfelelők legyenek, nem magam, hanem olvasó Hazámfiai kedvekért, kiknek egy két üres órájokat örömest jól tölteném. – De ha csupán csak annyi érdemek van is Regéimnek, hogy más nálamnál tehetősb Tudománykedvellőnek, vagy mívelőnek útat mutat, és kedvet ád, a Poézis ezen nemében tökélletessebbet teremthetni, tehát már nem megvetendő jó szándékom.

Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a Magyar nemzeti természeteből szomorú? azért-e, hogy helyheztetése régen ollyan már, hogy – Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közül csak a Mohácsi veszedelmet említtem, - a Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi? – elég az, hogy a Magyar igen hajlandó a szomorúságra. Sőt még örömét, és vígságát is szomorú és bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a nemzeti magyar táncznak többnyire kesergő melodiája; bizonysága ennek a köznép énekeinek többnyire szomorú nótája. A Magar felől igazán mondhatni, hogy – sírva tánczol.

Verseimnek neme felől azt mondom: a kinek tetszik, tartsa azokat verseknek; a kinek másként tetszik, tartsa azokat másnak, máttam versképpen írtt Prózának. Póp azt mondgya: „Az a Poéta, ki szívemet ezer fájdalomra tudgya bírni; ki velem minden indúlatot, mellyet költ, és ír, éreztetni tud; ki engem több mint bűbájos mesterséggel fellobbant, és szivemet irgalommal és ijedelemmel szaggattya; ki engem a földről felkapván, a Levegőn által, valamikor s valahová tetszik, kénnye szerint elragad.” S Póp, ugy vélem, jól mondgya. Azt tartom én is Poétának, a ki ezt cselekszi, - akár rithmusokban, akár görög vagy római lábokon járó versekben, sőt ha csak Prózában is. – Kár azért külömbféle ersnemmel élő Iróinknak egymás ellen, egymást gúnyolva kikelniek, - egymás lábát, módgyát, öltözetét rágalmazniok, holott az isteni Poézis szárnyain repülniek kellene! – A szép, nagy, elmés gondolatok; a szép, mélly, magokkal ragadó érzemények; az eleven képzeletek; bájoló rajzolatok; - s ezek a legszebb, legalkalmatossabb, leghathatóssabb szavakkal kifejezve, teszik itéletem szerint a Poétát; - valaminthogy a Prózodiának legszorossabb szabásai szerint készültt Hexameter, vagy akarmelly más vers, ugy szintén a bár százszor öszveharangozó Cadentia is, az előbb mondott tulajdonságok nélkül szükölködvén, - csak sorba rakott száraz szó, hideg, lelketlen vers maradhat. Oszszián mindég nagy Poéta marad, az ő gyalulatlan Czelta nyelvében, Dénis fennyen járó Hexametereiben, és Bacsányinak fellengező, magas hangú Prózájában; s ott legnagyobb, a hol gondolati, s érzeményi leghatalmassabban érdeklik a lelket, és szívet.

Himfymet is e szerint kívánnám megitéltetni azon kevesektől, kik Litterátori munkájik által nem önnön híreket, neveket, hanem a Tudományoknak, és szép Mesterségeknek terjedéseket, és virágzásokat, következésképpen a Nemzetnek szerencséjét, és dicsőségét keresik, és szép elmebéli tehetségeik által meg is szerzik; - azon kevesektől, kik a való Szépet, Jót, Nagyot, Helyesset, Igazat megismérik, következésképpen részre nem hajló itélletek nyomos, és tiszteletre méltó; - azon kevesektől, kiknek örök hálákkal tartozik a Magyar Nemzet azért, hogy a többi csinossabb Nemzetek szép példája szerint, ő is már szerte járhat Parnaszszus úttyain Szittya nyelvével, melly egyformán alkalmatos a szélvészszel ordíttani; a fergeteggel dörögni, csattogni; a sassal fellengezni; a gerliczével nyögni; a fülemilével zengedezni; - azon kevesektől, kiknek örök hála légyen egész Nemzetemtől! mert ha ők nem voltak, és a Magyarokat nyelveknél fogva nem tartották volna, tehát a már magából s mindenéből kivásott, s a Földről már tűnésének indúltt Magyar Nemzet egy század múlva – talán már csak hajdani nevéről, és tetteiről fogna isméretes lenni, nem csak a Világon, hanem – önnön Hazájában is.

Sümegen, Szala-Vármegyében 1807.

K i s f a l u d i

KISFALUDY SÁNDOR

***

Il crudo Amore

Si pasce ben, ma non si sazia mai

Di lagrime, e dolore.

GUARINI

Ülly mellém a kandallóhoz,

Fel van szittva melege;

Csobáncz-várról, Édes-kedves,

Im! hallyad, egy agg rege: -

Múltt szüretkor Badacsonyon

Ezt Múzsámtól vettem én,

Egykor, midőn magam bolygék

A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a miolta

E pompás hegy földgyébe

Szőllő s gyümölcs ültetődvén

A Vadonnak helyébe.

Esztendőnként sok Úri nép

Gyűl oda a szüretre: -

László- s Rózsa szerelmek-is

Ott kelt e bús esetre.

*

CSOBÁNCZ.

„Szép, jó, s vitéz volt a Kedves,

Nem csak Vasban, Szalában

Volt legelső, - nem volt mássa

Mátyás Birodalmában;

Termetének annyi éke

Nem volt minden kelleme;

Bő értéke, híres neme

Nem volt minden érdeme:

Fellengező, erős lélek,

Éles, mélly tűz-értelem,

Nemes, bátor, igaz, nagy szív,

Lángoló hív szerelem

Voltak azon tulajdoni,

Mellyek Őtet szememben

Egygyetlenné – s örökössé

Tevék az én szívemben.

Itt ült velem legutólszor,

Engem általölelve, -

Hű szerelme szerelmemnek

Tellyesen megfelelve: -

Szüret vala itt akkor is:

A Balaton háborgott –

Zúgott a hegy a nagy szélben,

Haj! és szivünk csikorgott! –„

„Isten-hozzád, Rózsa lelkem!

Megyek, úgymond, Budára;

S kikeletre Bátoryval

Onnan Török nyakára.

Teli, hallom, Vitézekkel

Immár Mátyás Udvara,

S én ne mennék! – a ki nem megy,

Nem Nemes, nem – Magyar a.

Ha az Isten szerencsét ád,

Viszszahozom szivemet,

S borostyánnal koszorúzva

Viszlek haza Hölgyemet.

Szigligetben fogunk élni,

Szerelmünkben boldogok,

Hol fészkünkből kirepülni

Eggy könnyen majd nem fogok.

De ha az Úr olly sorsot vet,

Hogy Szentgyörgyi egy fija

Vérét ontsa – értted foly az,

Édes Haza, Hunnia! –

Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,

Kesergvén a Mátkáért,

Vigasztallyon a gondolat:

Szép halni a Hazáért!”

„Imigy szóllott, súlyos kardgyát

Oldalára övedzvén;

Megdermedve – zúzott szivvel –

Magam kívül valék én:

S elszakadott kebelemtől! –

S elment a vad Törökre! –

De fúlánkja szerelmének

Benn e szivben örökre! –

Oda van Ő! – felgyilkolva

Örömei éltemnek:

E nagy Világ semmit többé

Nem adhat már szivemnek! –

Oda van Ő! – utána, haj!

Haszontalan sóhajtok;

Oda van Ő! – legyek én is!

Egyebet nem óhajtok.”

Badacsonnak szürettyében,

A hegy felső felében,

Hol nehezen fogamszik már

Szöllő a szirt keblében;

Alatta egy vén Diónak,

Senkitől se láttatva,

Egy legördűltt ormon ülve,

Csak rigoktól hallhatva,

Imígy zengé, elmerülve

Tengerében kinnyának,

Szíve gyászos történetét

Egyedül csak magának,

Szegény Rózsa, - Balatonra

Meresztvén-le szemeit,

S fuldokolva nyeldegelvén

Sűrűn omló könnyeit.

A szép Rózsa! Gyulafynak

Dicsőséges Leánya,

S a ki Őtet csak ismérte,

Minden férjfi Bálvánnya:

A millyen szép, és kellemes,

Olly felséges, kegyes, jó, -

Dunán s Tiszán innen és túl,

Nem volt hozzá hasonló.

Bő, víg, s népes volt Badacsony

Az akkori szüretben:

Mozgott, hangzott az egész hegy

Fenn és alatt, kinn és benn.

Urai és Aszszonysági

Veszprim-Somogy-Szalának,

Ifjai és Leányai

Mindnyájan ott valának.

Durrogtanak a mozsarak,

Hogy a bérczek ropogtak,

Kongtak a még üres hordók,

Az ostorok pattogtak; -

Harsogtak a tárogatók,

A hegedűk zengének,

Szólltt a duda, tapsolt a táncz,

S a sarkantyúk pengének.

De mind erre a bús Rózsa

Örömre nem gerjede;

Mint a féreg-martta rózsa

Lankada és csüggede;

Se nem látott, se nem hallott

Keservénél egyebet; -

Se nem érzett, se nem tudott –

Keservénél egyebet:

Mert Lászlója, ki Mátyásnak

Diadalmas hadával

Dicsőséget ment aratni

Pogány-földön kardgyával,

S Mátyás halál-seregében

Harczolt Kenyér-Mezején,

Sebet s utóbb halált nyere

Azon nyárnak elején.

Éppen, midőn kalangyákban

Feküdtt még a gabona,

Akkor jöve a táborból

Csobánczra egy Katona:

„Szentgyörgyitől jövök, ugymond,

Az Ő árva szolgája, -

Hol van Rózsa, a Kisaszszony –

Szegény Uram Mátkája! –

Óh Kisaszszony! Kegyelmednek

Szomorú hírt hozok én:

László Úrfi, kedves Uram,

Meghalt Kenyér-Mezején!

Farkas előbb oda lett már,

Kit innen vitt magával;

Farkas után én gondoltam

Sárkány paripájával.”

„Meg kell halnom – eredgy, mondá,

Ledülve eggy dúltt sánczra,

Mikor s mint lett halálomat

Vidd Mátkámnak Csobánczra.

Emlékezzék-meg én rólam,

Az ő holttig hivéről; -

De miáttam le ne mondgyon

Az életnek kedvéről.

Legkedvessebb Barátomat

Válaszsza Ő férjének –

Boldogittsa Varjas Andrást

Szerelmével szivének! –„

„Imigy szóllott – írni akart,

De jobb keze nem vala! –

S ugyan az nap, Pünkösd-kedden,

S ugyan ottan – meghala!”

Illy fenével kínzá Rózsát

E Katona-jövevény; -

Óh iszonyú rút csalárdság!

Az egész hír költemény volt;

Varjas András koholta,

S Orbán Deák, a ki Rózsát

Ezen hírrel gyilkolta.

Varjasnak már rég fájt foga

Csobánczra és kincsére,

S fejét sokat törte abban,

Mint ejthetné kezére;

Ezer tört és lépet vetett,

Hogy megfogja madarát;

De bár mit tett, nem volt haszna, -

S csikorgatta agyarát.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment –

Hah! mint örült annak ez;

Reményivén, hogy a csatákban

Vagy Szentgyörgyi oda vesz;

Vagy hogy Rózsa elfelejti

Távollévő Mátkáját,

S utóbb még is néki adgya

Szüzessége pártáját.

De élt a még; megtartá Őt

Az Igazat védő Ég;

S élt keblében hív szerelme, -

Sőt az-ólta nőtt az még. 

S lefizetvén Hazájának

A tartozott oltalmat,

Jönni készült, Mátkájától

Megkérni a jutalmat.

Se Rózsa nem felejté-el,

A mit igért Hivének;

S távolléte kétszerezte

Lángját égő szívének.

Kosarat nyert, a ki kérte:

Halápy, és Hagymásy,

Török, Pethő, Kamisay,

Poky, Érsek, s Szilvásy.

Úgy cselekszik a távollét

A szerető szívekkel,

Valamint a szél fúvalma

A lángoló tüzekkel:

Ha csak kicsiny s gyenge a láng,

A szél mindgyárt elfojtya;

De ha már elharapozott,

Azt még inkább felbojtya.

Imígy látván füstbe menni

Varjas minden reménnyét,

Megcsengette körmöczikkel

Jól megtöltött erszénnyét:

„Orbán! úgymond ez Ördöghez)

Jutalomúl ezt veszed,

Ha hogy nékem te Csobánczot,

És Rózsát megszerezed?

Dárday, hogy ő Húgait

A jószágból kitudád,

Melly az ő Nagyannyoké volt,

Nem de két száz sárgát ád? –

Ebben itt két annyi vagyon –

Sajátod az órában,

Mellyben Varjas lefekteti

Rózsát nyoszolyájában.”

S poharak közt így végzének:

Közösülés ne legyen

A Mátkák közt, - tudóssíttást

Eggy a mástól ne vegyen;

S utóbb László elvesztéről

Bizonyos hír terjedgyen,

Úgy, hogy erről kételkedni

Akárki is feledgyen.

S úgy lett. – Orbán, a Sátánfi,

A dolgot jól intézte;

Hogy Rózsát, mint elnyertt konczot,

Varjas immár úgy nézte.

Varjasnak eggy Czimborássa,

Ki Lászlóról halált írt

A táborból, hitelessé

Tevé ama költött hírt.

Holttnak tartá László Úrfit

Rózsa s minden atyafi;

Megkönnyezé derék Vejét

Még maga is Gyulafy.

Sőt Tihanyban Requiem is

Tartatott már érette.

Ott volt Varjas, és Deákja,

A két Ördög, - s nevette.

De ez által dolgát Varjas

Nem csak jobbá nem tette;

Hanem minden reménységét

Egyszerre elvesztette.

S kétségb’ esvén, hogy valaha

Megfoghatná madarát,

Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott –

S csikorgatta agyarát.

Óh, de Csobáncz bezzeg hangzott

Rózsa szíve jajjától:

Lászlót! Lászlót! kért ő szegény

A vár minden falától.

Mérték nélkül volt keserve –

Haját, keblét szaggatta;

Földhez sujtott reménnyeit

Éjjel nappal síratta.

Látván ezt az ősz Gyulafy,

Vigasztalta, kérlelte,

Dorgálta is Gerliczéjét,

Óh! – mert igen szívellte.

De a lelkét vesztett szívnek,

E föld már nem adott írt.

Vajh! mért kellett elhinnie

Ama gyilkos, hamis hirt!

Mint Őszszel a liliom-szál,

Szemlátomást hervadott;

Tüze elhunyt – lelke alélt –

Már könnye is apadott.

Ez utólsó szüret után,

Már csak alig élhete:

Pedig László Budán volt már –

S Mátkájához siete.

Budán volt már a Király is

Az Országnak Nagygyával,

S diadalmit innepelte

Bajnokinak javával.

A múlatság- s vigasságnak

Budán nem volt szünete;

De Lászlót ez nem ingerlé –

Mátkájához siete.

Mert, hogy rég nem hallá hirét,

Se nem vette levelét

Mindég szíveltt Mátkájának –

Borzogatta kebelét.

Tarsolyában sok gyöngy vala

Mátkájának számára;

Örült, midőn elképzelé,

Mint illik majd nyakára.

Nagy-Vásonyig Kinizsyvel

És többekkel utazott;

De  kísztetvén Csobáncz felé –

Nem veszteglet soká ott.

Napnyugodttkor indúlt onnan

Lovászszával magával,

Farkassal, ki minden sorsot

Egygyütt viselt Urával.

Késő őszben volt ez a nap:

Már mindenütt elkele

Márton ludgya; a Bakonynak

Már lehulott levele.

Hideg szél fújt Észak felől –

Repült a ló serénnye;

De kedvezve világitott

A már tellő Hold fénnye.

„Rózsa! Rózsa! közel vagyok –

Ha hogy hívem maradtál,

S megtartottad, a mit nékem

Badacsonyon fogadtál? –

Szigligetben fogunk élni,

Szerelmünkben boldogok;

Hol fészkünkböl kirepűlni

Eggy könnyen már nem fogok.”

Ezt gondolá s több effélét

László Úrfi magába,

S nyargalt – nyargalt, hogy szikrát hányt

A száguló ló lába.

Estve későn volt az immár,

Hogy ki-ért a tisztára, -

Felpillántott, és rá-ismért

Csobáncz-Várnak fokára.

Itt megtoppant paripája,

és eggy nagyot horkantott;

Mert éppen eggy nyúl az úton

Ott keresztül illantott.

De sarkantyút adván László

Ágaskodó lovának, -

Most még annál sebessebben

Nyargalt Csobáncz Várának.

Tovább jutván, - a sziklák közt

Ott eggy bagoly huhogott;

Borzadozott Szentgyörgyi ott,

s bátor szive dobogott:

Mert tudta még dajkájától,

Hogy semmi jót nem jelent,

A mit most hall, - s imént látott;

De a Bajnok – tovább ment.

Továbbá, hogy oda jutott

A hegy gyöpös allyába,

A honnan felkanyarodik

Az út Csobáncz várába:

Szomorúan hallott kongni

A Várban eggy harangot, -

„Mit jelent ez? –„ Az erős szél

El-elkapta a hangot.

„Úrfi lassan! (monda Farkas,)

Én itt nem jót érezek! –

Tórba megyünk – a falúban

Valakit megkérdezek? –„

S eggy paraszt jött éppen szemközt,

S László imilly kérdést tőn:

„Földi! minek szóll e harang?”

Válasz erre, jaj! – ez lőn:

„Dicsértessék az Úr Isten!

Kisaszszonyunk vívódik

Tegnap-ólta a halállal –

Mondgyák, szörnyen kinlódik!

Bár az Isten megtartaná!

Mert igen szép, s igen jó;

Régen beteg, lelkéért ez

A harmadik harang-szó.”

S mintha ezer kardot döftek

Volna László szívébe,

Elbődüle; - minden vére

S iszsza szaladtt keblébe; -

S int a nyíl a várban termett, -

Lova eldült alatta;

De haj! Rózsát László elől –

A halál elragadta.

(Forrás: Kisfaludy Sándor: Regék a magyar elő-időkből, TEVAN kiadás, 1807.)