Tóth Árpád: Irodalompártolás?

Ha jó meggondoljuk, mégiscsak boldog egy ország ez a miénk! Itt könnyen és egyszerűen oldódnak meg a legbonyolultabb problémák is, mindenkinek van a zsebében egy kis penicilus-darab az Alexander Magnus kardjából, amelyikkel ama híres-neves gordiusi csomó egyszeriben kettévágódott s itt mindenki jónak is látja, ha a maga kiskésével bele-belemetél a problémák kuszaságaiba.

Kávéházi feketekávé-szeánszokon, meg dlutáni emésztgetések borozgató csevegései közben kinek-kinek kinyílik a zsebében ez az ősi bicska, ez a mi magyar mindenhez hozzászólni kívánó hozzáértésünk s kedélyesen boncolunk, hadakozunk s bizony akárhányszor gyilkolunk is vele. És azt hisszük, hogy nagyszerű dolgot míveltünk, egyetemi tanáraink könyveket írnak erről, mondván, hogy a magyar faj rettenetesen fene nagy intelligenciáját mi sem bizonyítja jobban, mint ez a jellegzetes jelenség, hogy itt alulró fölfelé és felülről lefelé mindenki politizál, mindenkinek minden főbenjáró közdologról megvan a maga véleménye, az irodalomhoz és művészethez való konyítást kinek-kinek még pólyásbaba korában a kisujjába préselte a bölcsőnk körül bábáskodó saját külön nemzeti őrangyal. Nos, talán nem egészen így van a dolog s talán inkább azoknak van igazuk, akik úgy vélik, hogy az a legtöbb magyar intelligensnél konstatálható fent említett penicilus, ez a híres mindenhez való hozzáértésünk voltaképpen csak gyenge és dilettáns pengécske, amivel bármilyen jellegzetes módon hegyezgetjük is a magunk probléma-zabszemecskéit, ettől ugyan nem hízik gömbölyűre haladásunk és fejlődésünk előrevágtató paripája s nem lesz belőle hétvilágra csattogó patkójú dicsőség-táltos.

Ezúttal csak arról essék itt nehány szerény és vázlatos szó, hogy mily dilettáns és káros dolog a mi úgynevezett társadalmi kultúréletünkben az, hogy nálunk például az irodalomhoz is mindenki „ért”. A gimnáziumi évekről megmaradt értesítők, melyek tanúbizonyságul szolgálnak arra nézve, hogy egy-egy úriember annakidején jelesül vagy jól sajátította el a  retorika és poétika nemes tételeit, megannyi útlevélül szolgálnak a szabad hozzászólás kényelmes és fantasztikus berkeibe. Nagyközönségünk „irodalompártolás”-a abban merül ki, hogy irodalmi témákat rángatnak elő s végiggázolva rajtuk, mint megannyi szegény, mezítelenre vetkőztetett Patroklos-tetem körül, vívják az achillesi hevű és sarkú frázisok zajos, de dicstelen csatáját. A baj pedig ott van, hogy ezeket az irodalmi témákat a mi műveltnek tartott nagyközönségünk valójában nem is ismeri, az írókról, a művekről csak hallomás vagy hírlapi cikkek alapján mondogat nagyképű egyéni véleményeket s minduntalan átugrálja azt a Rubikont, amely a közönség érzés és tetszés után induló ítélkezési jogát a gondos és hozzáértő analízissel objektíve dolgozó, képzett szakember, a kritikus területétől elválasztja.

Pedig nagyon-nagyon meg kellene fontolnunk, hogy egy-egy szalonbeli vagy feketekávé melletti szócsatán már a dolog természeténél fogva sem lehet fontos és komoly irodalmi dolgok felől csak úgy könnyedén rendelkezni. És az sem elég, ha az ember végigböngészgeti a napilapok tárcarovatának legtöbbször könnyű pénzért íródott versikéit és novelláit. És egypár divatos színdarab végig-gukkerezése se minden. Valamint hogy egy-egy irodalmi társaság felolvasó-estéinek szükség kényszerítette, szűkös műsora sem az úgynevezett irodalom. Irodalmat igazándi módon pártolni, irodalmi dolgokban alapos előtanulmányok nélkül is helyes, ösztönszerű ítéletet mondani csak tömérdek olvasás után, a megjelenő fontosabb irodalmi művek tényleges és lelkiismeretes figyelemmel kísérésével lehet. Ez a recept a világon a legegyszerűbb és legtermészetesebb: meg kell venni és el kell olvasni a könyveket és csak azután beszélgeti róluk, ha tetszik. Többet ér ez minden ábrándos filozófiával ránk sütögetett nemzeti hozzáértésnél, ősmagyar józanésznél, jóízlésnél és a többinél. Ám tessék kisütni az Ady Endre kiskaliberűségét, de okosan és nem fölületes világba beszéléssel, ahogy, sajnos, még úgynevezett „nagy íróink” is teszik, akik az új irodalom tényleges ismerete nélkül hadarnak össze hetet-havat hazafiatlanságról, dekadenciáról, holnaposokról, tücsökről, bogárról. A magyar irodalompártolás akkor volt igazán büszkeségre indító nemzeti jelességünk, mikor az írók műveit el is olvasta a közönség, de amíg megelégszünk egy bármilyen tiszteletre méltó „Budapesti Hírlap” recenzióin keresztül közönségünkbe szivárgó felfogási módjával az irodalomnak, nem lehet jogunk „irodalomszeretet” fitogtatásával csacsiságokat fecsegnünk egymásnak nagy kényelmesen és nagy felületesen az irodalom szent és nagy problémáiról.

(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 3. szám)