Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege;
Csobánczvárról, édes-kedves,
Im! halljad, egy agg rege; -
Mult szüretkor Badacsonyon
Ezt múzsámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.
Sok történt ott a mióta
E pompás hegy földjébe
Szőllő s gyümölcs ültetődvén
A vadonnak helyébe,
Esztendőként sok úri nép
Gyűl oda a szüretre:
László s Rózsa szerelmek is
Ott kelt e bús esetre.
*
"Szép, jó, 's vitéz volt a' Kedves,
Nemcsak Vasban,, Szalában
Volt legelső, - nem volt mássa,
Mátyás' Birodalmában;
Termetének annyi éke
Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, hires neme
Nem volt minden érdeme:
Fellengező erős lélek
Éles, mély tűz- értelem,
Nemes, bátor igaz, nagy szív,
Lángoló, hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
Melyek őtet szememben,
Egyetlenné - 's örökössé
Tevék az én szivemben.
Itt ült velem legutolszór,
Engem, általölelvén, -
Hű szerelme szerelmemnek
Tellyesen megfelelvén: -
Szüret vala itt akkor is:
A Balaton háborgott -
Zúgott a' hegy a' nagy szélben,
Haj! és szivük csikorgott! -"
"Isten hozzád Rozsa lelkem!
Megyek, úgymond Budára;
S kikeletre Bátoryval
Onnan Török, nyakára
Teli, hallom, Vitézekkel
Immár Mátyás, udvara,
S én ne mennék? - a' ki nem megy,
Nem nemes, nem - Magyar a'.
Ha az isten szerencsét ád,
Visszahozom szívemet,
S borostyánnal koszorúzva
Viszlek haza hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni
Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepülni
Egy könnyen majd nem fogok.
De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy 'fia
Vérét ontsa - érted foly az,
Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat:
Szép halni a hazáért."
Imígy szólott, súlyos kardját
Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel, -
Magam kivül valék én:
S elszakadott kebelemtől! -
S elment a vad törökre! -
De fulánkja szerelmének
Benn e szívben örökre! -
Oda van ő! - felgyilkolva
Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
Nem adhat ár szívemnek! -
Oda van ő! - utána hajh!
Haszontalan sohajtok;
Oda van ő! - legyek én is!
Egyebet nem ohajtok.
Badacsonnak szüretjében
A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
Szöllő a szirt keblében:
Alatta egy vén diónak,
Senkitől sem láttatván,
Egy legördült ormon ülve,
Csak rigoktól hallatván.
Imigy zengé, elmerűlve
Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
Egyedül csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
Sűrűn omló könnyeit.
A szép Rózsa Gyulafynak
Dicsőséges leánya,
S a ki őtet csak ismerte,
Minden férfi bálványa:
A milyen szép és kellemes,
Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
Nem volt hozzá hasonló.
Bő, víg s népes volt Badacson
Az akkori szüretben:
Mozgott hangzott az egész hegy
Fenn és alatt, kinn és benn
Urai és asszonysági
Veszprim-Somogy-Szalának,
Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának.
Durrogtanak a mozsarak,
Hogy a bérczek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
Az ostorok pattogtak; -
Harsogtak a tárogatók,
A hegedük zengének,
Szólt a duda, tapsolt a táncz,
S a sarkantyúk pengének.
De mind erre a bús Rózsa
Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
Lankada és csüggede:
Se nem látott se nem hallott
Keservénél egyebet; -
Senem érzett, senem tudott
Keservénél egyebet.
Mert Lászlója, ki Mátyásnak
Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
Pogányföldön kardjával,
S Mátyás halálseregében
Harczolt Kenyér-Mezején,
Sebet, s utóbb halált nyere
Azon nyárnak elején.
Épen, midőn kalangyákban
Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
Csobánczra egy katona:
"Szentgyörgyitől jövök, úgymond.
Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, - a kisasszony -
Szegény uram mátkája?
Oh kisasszony! kegyelmednek
Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
Meghalt Kenyér-Mezején!
Farkas előbb oda lett már,
Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
Sárkány paripájával."
"Meg kell halnom, - eredj, mondá,
Ledülve egy dúlt sánczra,
Mihor s mint lett halálomat
Vidd mátkámnak Csobánczra.
Emlékezzék meg én rólam,
Az ő holtig hivéről; -
De miattam le ne mondjon
Az életnek kedvéről.
Legkedvesebb
barátomat
Válaszsza ő férjének, -
Boldogítsa Varjas Andrást
Szerelmével szívének!" -
"Imígy szólott irni akart,
De jobb keze nem vala! -
S ugyanaz nap pünkösd kedden,
S ugyan ottan, - meghala!"
Illy fenével kínza Rózsát
E katona-jövevény; -
Óh iszonyú rút csalárdság!
Pokol-fonta szövevény! -
Az egész hír költemény volt;
Varjas András koholta,
S Orbán deák, a ki Rózsát
Ezen hírrel gyilkolta.
Varjasnak már rég fájt foga
Csobánczra és kincsére,
S fejét soká törtte abban,
Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett
Hogy megfogja madarát:
De bármit tett, nem volt haszna,
S csikorgatta agyarát.
Hogy Szentgyörgyi táborba ment
Hah! mint örült annak ez;
Reménylvén, hogy a csatákban
Vagy Szentgyörgyi oda vesz
Vagy hogy Rózsa elfelejti
Távollevő mátkáját,
S utóbb mégis néki adja
Szűzessége pártáját.
De élt a még, megtartá őt
Az igazat védő ég;
S élt keblében hív szerelme, -
Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
A tartozott oltalmat,
Jönni készült, mátkájától
Megkérni a jutalmat.
Se Rózsa nem felejté el,
A mit igért hívének;
S távolléte kétszerezte
Lángját égő szívének,ű
Kosarat nyert, ,a ki kérte:
Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay
Poky, Érsek s Szilvásy.
Úgy cselekszik a távollét
A szerető szívekkel,
Valamint a szél fuvalma
A lángoló tüzekkel.
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
A szél mindjárt elfojtja;
De ha már elharapózott,
Azt még inkább felbojtja.
Imígy látván füstbe menni
Varjas minden reményét.
Megcsengette körmöczikkel
Jól megtöltött erszényét:
"Orbán! (úgymond ez ördöghez)
Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobánczot
És Rózsát megszerezed.
Dárday, hogy ő hugait
A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt,
Nemde kétszáz sárgát ád? -
Ebben itt két annyi vagyon:
Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
Rózsát nyoszolyában."
S poharak közt így végzének:
Közösűlés ne legyen
A mátkák közt, - tudósítást
Egy a mástól ne vegyen;
S utóbb László elvesztéről
Bizonyos hír terjedjen,
Úgy, hogy erről kételkedni
Akárki is feledjen.
S úgy lett. - Orbán, a sátánfi,
A dolgot jól intézte;
Hogy Rózsát, int elnyert konczot
Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy czimborása,
Ki Lászlóról halált irt
A táborból halált irt
A táborból, hitelessé
Tevé ama költött hírt.
Holtnak tartá László úrfit
Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban requiem is
Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
A két ördög; - s nevette.
De ez által dolgát Varjas
Nemcsak jobbá nem tette:
Hanem minden reménységét
Egyszerre elvesztette.
S kétségb'esvén, hogy valaha
Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott,
S csikorgatta agyarát.
Óh, de Csobáncz bezzeghangzott
Rózsa szíve jajától:
Lászlót! Lászlót! kért ő szegény
A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
Haját, keblét szaggatta;
Földhez sujtott reményeit
Éjjel nappal siratta.
Látván ezt az ősz Gyulafy,
Vigasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerliczéjét,
Óh! mert igen szívelte. -
De a lelkét vesztett szívnek
E föld már nem adott írt.
Vajh! mért kellett elhinnie
Ama gyilkos, hamis hírt!
Mint őszszel a liliomszál,
Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, - lelke alélt,, -
Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már, -
S kedveséhez siete.
Budán volt már a király is
Az országnak nagyjával,
S diadalmit ünnepelte
Bajnokinak javával.
A mulatság - s vígaságnak
Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé: -
Kedveséhez siete.
Mert hogy rég nem hallá hirét,
Se nem vette levelét
Mindig szívlet mátkájának, -
Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
Rózsájának számára;
Örült midőn elképzelé,
Mint illik majd nyakára.
Nagy-Vázsonyig Kinizsivel
És többekkel útazott,
De késztetvén Csobáncz felé, -
Nem veszteglett soká ott.
Napnyugotkor indult onnan
Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
Együtt viselt urával.
Késő őszben volt ez a nap:
Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
Már lehullott levele.
Hideg szél fújt észak felől, -
Repült a ló serénye;
De kedvezve világított
A már telő hold fénye.
"Rózsa! Rózsa! közel vagyok! -
Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, a it nékem
Badacsonyon fogadtál? -
Szigligetben fogunk élni,
Szerelmünkben boldogok;
Hol fészünkből kirepülni
Egy könyen már nem fogok."
Ezt gondolá s több effélét
László úrfi magába',
S nyargalt-nyargalt hogy szikrát hányt
A száguldó ló lába.
Estve későn volt az immár,
Hogy kilépett a tisztára, -
Felpillantott és ráismert
Csobáncz-várnak fokára.
Itt megtoppant paripája,
És egy nagyott horkantott:
Mert épen egy nyúl az úton
Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
Nyargalt Csobáncz Várának.
Tovább jutván, - a sziklák közt
Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
S bátor szíve dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
Hogy semmi jót nem jelent
A mit most hall, s imént látott;
De a bajnok - tovább ment.
Továbbá hogy oda jutott
A hegy gyöpös aljába,
A honnan felkanyarodik
Az út Csobáncz várába:
Szomorúan hallott kongni
A várban egy harangot; -
"Mit jelent ez? -" Az erős szél
El-elkapta a hangot."
"Úrfi lassan! (monda Farkas)
Én itt nem jót érezek. -
Torba megyünk, - a faluban
Valakit megkérdezek."
S egy paraszt jött éppen szemközt,
S László imily kérdést tőn:
"Földi! minek szól e harang?"
Válasz erre, jaj! - ez lőn:
"Dicsértessék az Úr Isten!
Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal -
Mondják szörnyen kínlódik!
Bár az Isten megtartaná!
Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg: - lelkéért ez
A harmadik harangszó."
S mintha ezer kardot döftek
Volna László szívébe,
Elbődüle, - minden vére
Visszaszaladt keblébe;
S mint nyíl a várban termett,
Lova eldült alatta:
De haj! Rózsát László elől -
A halál elragadta.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei - A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig - Az általános és
iskolai irodalmi műveltség előmozditása czéljából - Szerkesztette – a régi
magyar irodalom történetével ellátta - Endrei Zalán - Budapest, 1903. Beer E. és
Társa ezelőtt „Kosmos” Műintézet VI. Aradi-utcza 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése