Újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő,
gyermekéveim suhogó zenéje.
Meg ne lásd árnyékom, a bús kisérőt:
ötvenöt évem.
Láss heves lázban lobogó gyereknek,
telhetetlen kedvű kalandozónak,
mint mikor zsengén remegett a habban
kisfiu-képem.
Szűz mezőid hűs magasába hangod
hívta lábam s vad zuhogók csodái,
ingolát lestem s hab alá merülő
vízirigókat.
Hányszor elcsalt gondba merült anyámtól
sok súgód s lengéd csodaszép lakója:
pettyezett pisztráng, halaid remekje,
víz leopárdja.
Tenger árját túlsuhogó morajjal
városokból vissza, vizem, te hívtál,
zsibbadó lelkembe te záporoztad:
fuss Budapesttől.
Múltba bámul s könnyre fakad barátom,
illanó volt, mint a hab, ifjuságunk,
s részegítő, mint gyökeres martodnak
angalitája.
Engem ígéz, mint fiatal szerelmest,
lüktető sok kebled emelkedése,
s úgy súgom, hogy billegető se hallja:
Drága Küküllőm...
Halkul itt a háboru szörnyü gondja.
Víziváram véd a beteg világtól,
két erős karral fogod átölelve
jó kicsi kunyhóm.
Aki megbántott, idejöjjön, áldom,
s békeszóval várom az érkezését,
Krisztus int a murvaszagú mezőkről
s szőke, szelíd nyáj.
Isten is jobban szeret itt. A hangja
dobban olykor egyet a mély vizekben.
Azt dobbantja, szebb nekem itt az élet
s szebb a halál is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése