Hogy milyen nap volt, nem tudom, mert elaludtam az úton.
Menet közben aludtam el. Kedd volt? Csütörtök? Nem tudom.
Mögöttem poroszkált lovam. Féltem, a végén elrohan.
S nyeregkápában verseim. A sok vers csakúgy ellovan.
És kinyitottam a szemem. Péntek lett volna? Nem hiszem.
Nyerített lovam, dobrokolt, és tudtam, úgyis elviszen
e kopár földről messzire, egész a világ végire,
s ott majd lábom lelógatom. Messzire viszen, messzire.
És kinyújtottam nyelvemet. Eldobáltam a verseket.
Szálltak a szélben a lapok. Nem is ismertek engemet.
S most, hogy elszálltak verseim. Kilenc tartomány terein
lovagolhatok, senki se ismer, most már az ereim
is fölvághatom, nélkülem, test nélkül, árván, védtelen,
rajzolják tovább kezeim – a verseimet. Hirtelen
szél kél, s elfújja őket is. Elragad végül engem is.
Szállunk a légben. De hova? Röpteti immár lovam is.
Hogy milyen nap volt, nem tudom, mert elaludtam az úton.
Nem ébredek fel már soha. Hétfő volt? Szombat? Nem tudom.
(Ford.: Bogdán László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése