Olyan vagy te, mint a szél: nyughatatlan és zajos,
éppoly gondolattalan és sehol sem otthonos.
Hol egy felhőrongy után kujtorogsz az ég alatt,
hol egy százszorszép előtt torpant meg egy pillanat,
váltasz egy-két szót vele, s nagy sietve otthagyod,
hogy a veszteglés után csavaroghass egy nagyot.
Völgyből is továbbsuhansz, nyaktörő hegyekre fel,
fény-itatta égbe érsz, s már a város érdekel,
ott teremsz, benyargalod, veled suhan utca, ház,
dolgot, kedvedre valót, hiába futsz, nem találsz.
Szavad vascsikordulás, máskor harsányan rivall,
zsörtölődöl és pörölsz fasorok nyárfáival,
békés gyalogost cibálsz, belekötsz ingerkedőn,
bakugrásdokkal szökellsz hídon, tornyon, háztetőn.
Sok nevesincs vágy űzött erre-arra kergetett,
Nem érted, csak átkozod nyughatatlan életed.
Mit vársz napjaidtól, és merre hajt még bánatod?
Nincs megmondhatója, még te magad se tudhatod.
De megállj csak, cimborám! Időnk futton tűnik el,
percek, napok és hetek szállnak el a többivel.
Vágtat-nyargalász a szél. Ugyan kevés gondja van!
Mért is gyötörné magát? Hiszen gondolattalan!
De te, kit sok esztelen vágyad hajtott-kergetett –
átkozd csak tétlenül nyughatatlan életed,
karod, mint ernyedt kötél, csügged tehetetlenül.
Lassíts végre, cimborám!
Ocsudj, eszmélj, nézz körül!
(Ford.: Rab Zsuzsa)
(Forrás: Nagyvilág 1973. ápr. 525. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése