Két jellegzetesen „angol” regény

David Storey: Pasmore. Longmans, London, 1972.

William Cooper: Love int he Coast. Macmillan, London, 1973.

(...)

David Storey, a Pasmore című regény szerzőjének nevét, írásait nálunk csak a mai angol irodalom szakértői ismerik, hazájában azonban befutott, elismert írónak számít. Storey munkásíró. Kettős értelemben is az, nemcsak munkásszülők gyermeke (apja Yorkshire környéki bányász), de regényeinek, színdarabjainak hősei is munkások, illetve munkásokból lett értelmiségiek. Nagyjából egyidős a „dühös ifjak” – Kingsley Amis, John Osborne, Arnold Wesker – nemzedékével azonban sohasem számították közéjük. Írói pályája is akkor kezdődött, amikor emezek csillaga már hanyatlani kezdett. Storey előbb regényekkel jelentkezett, amelyeket különféle irodalmi díjakkal tüntettek ki. Ennek Angliában nincs akkora jelentősége, mint Franciaországban, annyit azonban mégis mutat, hogy Storey-t azonnal felfedezték. Hírét mégis drámáinak köszönheti, amelyek a hagyományokhoz illően, a mai angol dráma „alma mater”-ében, a Royal Court Színházban kerültek először bemutatásra, hogy onnan folytassák sikersorozatukat a West End magányszínházaiban. (Úgy hiszem, Storey darabjait hazai lektoraink, színházi szakembereink annyira „angolnak” érezték, hogy feltételezték – hazai közönségünk egyiket sem tudná élvezni. Így aztán mostanáig egyetlen Storey drámát sem fordítottak le magyarra.)

Storey új regényét az angol kritika, a maga tartózkodó módján, de nagy elismeréssel fogadta. Számunkra még az is szenzációt jelentett, hogy a sikeres drámaíró hét évi szünet után megint regénnyel jelentkezett, engem Pasmore a francia egzisztencialista regény két alapművére, Sartre Az undorára és Camus Közönyére emlékeztetett.

Colin Pasmore a regény hőse. Bányászszülők gyermeke, akit a megváltozott, háború utáni körülmények között apja egyetemre küldhetett. A fiú élt is a lehetőségekkel, a regény kezdetén már egy angol egyetemi college megbecsült történelemtanára, saját háza van, szép felesége és két gyermeke. Munkahelyéről még fizetett szabadságot is kap, hogy minden energiáját készülő tudományos publikációjának szentelhesse. A beérkezettség kapujában azonban Pasmore Sartre és Camus hőséhez hasonlóan rádöbben arra, hogy rosszul érzi magát a saját bőrében. Azonban arra, hogy mi baja van önmagával s a világgal, képtelen rájönni. Nem fedezi fel, hogy egy elidegenedett világban él, amelyen belül ő maga is elidegenedett önmagától. Úgy látszik, nem olvasta sem Sartre, sem Camus vonatkozó műveit, de mintha Storey maga sem ismerné az általam idézett, jelzett regényeket, hisz akkor valahogy – helyeslően vagy vitázva – illene hivatkoznia rájuk.

Pasmore, hogy változtasson  sorsán, szeretőt keres, de ez sem segít, az új asszony sem tudja megmagyarázni a férfinak, hogy mi baja, s inkább faképnél hagyja át. Pasmore szakít családjával, barátaival, bezárkózik egy albérleti szobába, de ebben a magányban sem lesz okosabb. Felkeresi szüleit, testvéreit, hátha azok megfejtik az ő  rossz közérzetét, tudnak orvosságot. Persze ők még kevésbé értik Pasmore furcsa viselkedését. Az egyszerű bányász szülőktől meg a kisváros polgárságához asszimilálódott testvérektől még kevésbé várható el, hogy kiismerjék magukat a modern elidegenedés problémakörében. Így Pasmore, szüleinél tett látogatásával, csak annyit ért el, hogy mélységesen magára haragítja apját, akit felháborít, hogy valaki – és éppen az ő oly sokra tartott fia – minden ok nélkül otthagyja a feleségét, s gyermekeit, és ne dolgozzon, hanem csak bámulja a falat.

Pasmore helyzete egyre lehetetlenebbé válik. Storey ugyanis nem filozófiai parabolát, hanem realista regényt ír, s természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni az élet reális tényeit. Pasmore szabadsága lejár, s mivel nem megy vissza tanítani, nem kap fizetést. A kivert-kutya-állapotot sem viseli el, úgy hogy végül szépen visszamegy feleségéhez, gyerekeihez, visszaköltözik a családi házba, visszatér munkahelyére is, s szüleit is megbékíti. Újra helyreáll a régi rend.

A regény cselekménye, amint látható, nem különösebben fordulatos. A figurák jellemzésére sem fordít sok gondot az író, egyedül a bányászszülők portréi kidolgozottabbak, Pasmore feleségéről, gyermekeiről, barátairól viszont – a nevükön túl – alig tudunk meg valamit. Sőt, a hős maga is elég jellegtelen figura. A jellemzésnek ez a hiánya persze tudatos írói szándéknak látszik, ugyanúgy, mint az a szófukarság, ahogy a regény alakjai alig tudnak valamit is mondani a maguk problémáiról. Pasmore nemcsak elmenetelét, de hazajövetelét sem tudja feleségének megmagyarázni .Visszatérésekor is csak annyit mond: „ha megengeded, visszajövök.” Az asszony udvariasan közli, hogy nagyon örül, és ennyi az egész. A regény izgalmassága – s angolsága – éppen ebben  mélységes tartózkodásban, szófukarságban rejlik, abban, hogy a valóságos problémákról a regény szereplői nem tudnak beszélni és még önmaguk megértésére sem képesek, még önmaguk számára is titokzatosak maradnak. Meursault, Camus hőse kivégzése előtt, a börtönben eljut az öntudat öröméig, „Az undorban” Roquentin pedig végiggyötrődi, filozofálja a regényt. A hazai példa talán Konrád György regénye a Látogató: ennek hőse is pontosan tudja, mi gyötri, mitől szenved.

*

William Cooper Love on the Coast (Szerelem a tengerparton) című regényét ugyanez az angol tartózkodás jellemzi. A szerző maga évtizedekkel idősebb Storey-nál, első regényei még a negyvenes évek kezdetén jelentek meg, mai írói rangját egy 1950-ben kiadott regénnyel, a Scenes from Provincial Life-val (Jelenetek a vidéki életből) érte el, amelynek szatirikus, ironikus látásmódja néhány évvel megelőzte a dühös fiatalok hasonló szemléletű, hangvételű regényeit. Cooper régi barátja hazánknak, több ízben is járt Magyarországon. Egyik regénye Professzor az uborkafán (The Struggles of Albert Wood) magyarul is olvasható. A Nagyvilág is több írását közölte. Legújabb regénye nemrégiben jelent meg hazájában, és igen kedvező kritikai visszhangot keltett.

A Cooper regény címében szereplő tengerpart San Franciscóban van, és a szentimentális beststeller regények címlapjait idéző borítón látni is ez a partot, a San Franciscó-i híddal, meg a szerelemesekkel. A regényben magában viszont a tengerpartról elég kevés szó esik, annál több a fiatalokról, viszonzott és viszonzatlan szerelmeikről. Ezek a fiatalok egy új-balos avantgarde színház tagjai. A regény ennek a színháznak kulisszák mögötti életét kívánja elénk állítani.

A téma izgalmas cselekményt is ígér, az olvasó úgy hiheti, hogy a szereplők sorsát követve, olyan, a polgári erkölcs szabályainak fittyet hányó eseményekről értesül majd, amelyek csak bohém színészek, művészek  között eshetnek meg.

A regény egyes szereplőinek sorsfordulatai lehetőséget is adnának ilyen megbotránkoztató történetek elbeszélésére. A társulat házi szerzője Don Burch neurózisban szenved, amely társainak véleménye szerint arra vezethető vissza, hogy még nem volt dolga nővel. Don reménytelenül szerelmes Anne-ba, a Greta Garbó-szerűen szép fiatal színésznőbe, s a társulat uralkodó szellemű igazgatónője, Sukey Vanderplanck egymásnak is szánja őket. Enne azonban frigid, és képtelen érzelmekre. A fiatal lányt gyötri érzelmi életének ez az üressége, s létének ezt a tartalmatlanságát megpróbálja az egész emberiség szolgálatával pótolni. Ezt keresi a színészi játékban is, de mivel ezt is kevésnek érzi, belép egy színesbőrűekből álló guevarista kommunába. Anne-t Gene Cardon, a kitűnő festő is reménytelenül szereti, feltehetően viszonyuk is volt, de ez felborult Anne tartózkodásán. Gene már nem fiatal, fia van, akit, hogy ne vihessenek el Vietnamba, külföldre szeretne juttatni. A férfi festői karrierje San Franciscóban zsákutcába jutott, New-Yorkba kellene költöznie, ahol inkább lenne vevő képeire, és ő maga is új ihletet kaphatna a munkához, azonban Anne miatt képtelen mozdulni .A társulat homoszexuális díszlettervezőjét, Dave McAllistert szeretője, egy néger fiú elhagyta, s ő elkeseredésében kábítószerekhez menekül, a színház rendezője, Jack Pignatelli nem tud futó kalandok nélkül élni, őt viszont a társulat egy fiatal színésznője, Marti szereti reménytelenül.

Személyes életük problémáin túl, a társulat tagjait olyan lényeges kérdések foglakoztatják, hogy van-e színházuknak forradalmasító hatása, hogy akaratuk ellenére nem az általuk annyira gyűlölt, a Nixon nevével fémjelzett „establishmentet” szolgálják-e, amikor a maguk és nézőik társadalom-megváltó szándékait színházi pótcselekvésekkel vezetik le. Ehhez kapcsolódnak a színház soron következő bemutatóiról, a követendő játékstílusról, a szereposztásról folytatott viták.

Mindez hallatlan izgalmas lehetne egy jellegzetes „amerikai” regényben, amely nem riadna vissza e problémák nyersen szókimondó feltárásától, az emberi kapcsolatok sokoldalúan megvilágított elemzésétől. A történtekről azonban egy olyan „angol” fiatalember első személyű beszámolóján keresztül értesülünk, akit jólneveltsége, angol úri modora megakadályoz abban, hogy az illendőnél többet tudjon meg kollégái gyötrődéseiről. Az elbeszélőt, Markot, a hosszú hajú fiatal angol színészt valamennyien szeretik, valamennyien bizalmukba is fogadják, a vele folytatott beszélgetésekből hallunk kínlódásaikról. Mark azonban óvakodik attól, hogy illetlenül, tapintatlanul kíváncsiskodjon, s a megindult vallomások, látva a hallgató zavarát, mindig el is akadnak, sajnos éppen ott, ahol az író segítségével végre bejuthatnánk a lélek féltve titkolt, elzárt rezervátumaiba.

A választott főhős személye és az első személyű elbeszélésmód így a mi nem-angol kíváncsiságunk következtében zavaróan leszűkíti a regényt. Az egye szereplők belső konfliktusairól csak kívülről, Mark szemén keresztül kapunk információkat. Még a világnézeti, művészeti viták sem kapnak kellő teret, s mélységet a regényben, mivel Mark fiatal kora, s nem különösebben intellektuális egyénisége ezt is megakadályozza.

Igaz, végül mégis mindenről szó esik, ami napjaink nyugati értelmiségét, fiataljait foglalkoztatja, gyötri. Cooper módszere, hogy jelzi a problémákat, felvázolja az alakokat, a helyzeteket, elvisz a konfliktus közelébe – a többit már az olvasó képzeletére bízza. Így a mi felfogó és megértő képességünkön is múlik, hogy mit látunk meg a regény ábrázolta világból.

Cooper értelmiségi hőseit nem elégíti ki, hogy ők maguk már megszabadultak a létfenntartás gondjaitól. Ismerik a világ igazságtalan, embertelen berendezését, és tenni szeretnének valamit, hogy ezen változtassanak. A hetvenes évek Amerikájában azonban nem könnyű olyan lehetőségeket, olyan mozgalmakat találni, amelysekkel élve, amelyekhez csatlakozva hasznosan élhetnének. Marad számukra a színház, mint mozgalom és mint a világmegváltás eszköze. Ugyanakkor érzik, hogy ezzel elhagyták a társadalmi harcok igazi küzdőterét, és az illúziók világában hadakoznak az óriásoknak vélt szélmalmokkal. Ám kérdéses marad számukra, hogy mi az illúzió-teremtés reális hatása, vajon nem marad-e játék, amit tesznek. Elvileg pontosan tudják, hogy – Brecht szavával élve – forradalmi szemlélettel tükrözve a valóságot, a valóság megváltoztatására törnek. De nem feledhetik, milyen kevés emberhez jut el a szavuk. S meglehet, hogy csak azokhoz, akik már amúgy is meg vannak győzve.

Cooper nem akar megnyugtató válasszal szolgálni, ám a tagadó szkeptikus válasz is idegen tőle. Beéri azzal, hogy a maga sajátos, angolos módját sejteti, hogy ő hisz abban, és arra biztat, higgyük el mi is hogy minden értelmes emberi cselekedet előbbre viszi a világot, s benne a magunk sorsát is.

Két, lényeges kérdésekről szóló, tisztességes, jószándékú, és igazi írói hitelességgel megírt regényről számolhattunk be. Meglehet, ez a konklúzió nem éppen sokatmondó, dicséretnek talán szűkszavú is. De ezúttal azt éreztük stílusosnak, ha a regények módján mi is angolos tartózkodással summázzuk véleményünket.

(Forrás: Nagyvilág 1973. okt. 1586-1588. old.)