Vannak Budapesten utcák, oly sötétek,
Amelyekben némák a házak,
Kapuik aljában rosszképű cselédek,
Kifestett leányok tanyáznak.
Az orcájuk pirja: ámitás, hazugság,
Hazudnak, ha sirnak, nevetnek:
Ezek az utcák azok az utcák,
Amelyekben szeretnek.
Az est ha leszáll és az utca sötét lesz,
Léptek kopogása hallatszik
És tódul a férfi, a csókokra éhes,
hogy csapjon ugy balkézre lakzit.
Vigyázva körülnéz, jaj, jaj, meg ne tudják
Az emberre mindenhol lesnek…
Ezek az utcák azok az utcák,
Amelyekben szeretnek.
A sűrű homályban el-eltünedeznek
Rejtélyes, bizonytalan árnyak,
A lámpa világa csak pislogva reszket,
A rendőrök dünnyögve járnak.
A lányok a függönyt lehuzni is lusták
Az ablakok mindent fölfednek…
Ezek az utcák azok az utcák,
Amelyekben szeretnek.
Vannak Budapesten utcák, oly sötétek,
Amelyekben minden oly álnok,
És ott születik meg a szégyen, a vétek
S örökre meghalnak az álmok.
A lányok komiszak, a férfiak durvák,
Öt perc… azután elsietnek.
Ezek az utcák azok az utcák,
Amelyekben szeretnek.
Forrás: Heltai Jenő: Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai
Részvénytársaság Bp., 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése