Eszembe jut halottak napján
Egy régi, régi bus rege,
Volt egyszer egy szigoru molnár
És annak volt egy gyermeke.
Darabot irtak az esetrül
És rég volt, istenuccse rég,
Amikor első izben láttam
a molnárt és a gyermekét.
E szinműről annyit tudok csak,
Hogy fölvonul sok néma váz
S a borzalomnak füszeréül
Egy ifju folyton furulyáz.
Igy volt ez őseink korában
S azóta minden nemzedék
Nagy tisztelettel megtekinti
A molnárt és a gyermekét.
Tegnapelőtt, hogy lefeküdtem
S nyomasztó volt a méla csend,
Ágyam előtt a félhomályban
Két szürke árnyék megjelent.
Az egyiken blúz, kurta szoknya,
A másikon nadrág, zeke…
„Nini” – susogtom meglepődve –
„A molnár és a gyermeke.”
„Ugy van” – felelt fájdalmas arccal
A férfi, sóhajtván nagyot –
„Akit ma minden szinpadon lát,
A molnár, kérem, én vagyok.
Óh könyörüljön meg mirajtunk
S mentse meg, kérem, ha lehet,
Az örök élet gyötrelmétül
A molnárt és e gyermeket.”
„Mióta bolygunk a világon
Ez öltözetben, tudj’ az ég.
A mi helyünkben, istenuccse,
Mindenki meghalt volna rég.
De minket föltámaszt a sorsunk
Minden november elsején –
Nagyságos úr, óh könyörüljön,
A molnáron s a gyermekén.”
„Öreg vagyok már, végelaggott,
a csontom hallhatón zörög,
Ez a leány is (már anyóka!)
Csak pihenésért könyörög.
Föllépnünk most már Budapesten
Egy évben egyszer, nem elég –
Ma öt szinházban husszor adják
A molnárt és a gyermekét.”
(…)
Forrás: Heltai Jenő:
Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Bp., 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése