Midőn beáll a nyári hő,
Az indiánus Pestre jő
És bevonul a Tattersallba,
Melyet egy hétig tart megszállva.
Fején hatalmas, tarka toll,
Naponta kétszer lovagol,
Délután annak, aki gyermek,
Este viszont a felnőtteknek.
Ha a mutatvány véget ér,
Hazavonul miden fehér.
De az, akinek réz a bőre,
Az nem megy haza egyelőre.
Ugyanis az, ki indián,
Az szórakozni is kiván,
Mivel az indiai pálya
A szórakozást ki nem zárja.
Az indián ilyenkor egy
Barátságos kocsmába megy
S távol az édes, messzi hontól,
A végtelen prérikre gondol.
Mert szive bús, honvágy-gyötört,
Megiszik egy hordócska sört,
Aztán serényen viszi lába
Egy másodiknyájas kocsmába.
A bőre réz, az arca zord,
Megiszik húsz butélia bort.
Aztán serényen viszi lába
Tovább a harmadik kocsmába.
Itt a torkába, mint zseni,
Sok sok pezsgőt kezd önteni
S marokra kapja Thomahawkját,
Hogy a pincérek meg ne rakják.
Onnan az indiánus egy
Vidám kis kávéházba megy,
A vad nyugat fia nem dőre,
Tehát ott áttér a likőrre.
Ilyenkor jut eszébe, hajh,
Hogy otthon gyérül, fogy a faj,
Van egyre jobban kihalóban…
Ezen segítni kell valóban.
Mivel ezen segitni kell,
Néhány liter likört lenyel,
Aztán szerelmi vágyban égve,
Kiáll az utca szögletére.
Ha arra jő egy szende nő
Udvariasan kérdi ő:
„Nincs kifogása, hogyha – pardon! –
Önnel a fajomat fentartom?”
Ha a mulatság véget ér,
Az indián pihenni tér.
E mutatványokat pedig,
Buffalo-Billnek nevezik.
Forrás: Heltai Jenő:
Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság Bp., 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése