A fáradt fákról egy-egy vézna
Sárga levélke lepereg,
Az országuton méla sorban
Mennek a lomha szekerek.
Az országuton liba-sorban
Mennek a méla szekerek.
Róluk egy dézsa, egy-egy bögre,
Egy-egy karosszék lepereg.
Megy-megy az őszi félhomályban,
Megy befelé a karaván,
Mely ép oly hosszan kifelé ment
Májusnak egy szép hajnalán.
Akkor vigan nyaralni vitte,
A pesti polgár holmiját,
Most busan viszi Pestre vissza,
Az őszi félhomályon át.
Igen, a hervadás fuvalma.
Az országúton átsuhan,
A szekerekről egy-egy mosdó,
Vagy pianinó lezuhan.
A szekér ezzel nem törődik,
Két elaggott, fásult lova,
Mihelyt a szekrény is leomlott,
Megkönnyebbülten megy tova.
A kocsis fáradtan pipázik,
Foga közt dörmög és dörög,
A szekerekről egy-egy asztal,
Egy ágy, egy váza legörög.
Az eső is elkezd zuhogni,
Vég nélkül, mintha öntenék,
A szekerekről földre roskad
Egy lámpa és egy konyhaszék.
A kocsis mellett álmodozva,
Merengve ül a szobalány,
(Többé nem az, ki kifelé ment
Májusnak egy szép hajnalán,
Hanem azóta ötödik már,
Vagy hatodik, sőt hetedik),
A szekerekről egynehány tál,
Kancsó, tükör, kép leesik.
Köröskörül oly szürke minden,
Ameddig ellátsz csupa sár,
Az ég, a föld, a ló, a lámpa,
Az ágynemű, a szemhatár.
A kocsis káromkodva mondja,
Hogy ő még nem pipált ilyet,
A szekerekről egy könyvespolc,
Egy falióra lesiet.
Lassan beáll az éj sötétje,
Megázott minden, ami még
A szekerekről idejében
A földre el nem távozék.
Az út mentén a fák suhognak,
A szél süvölt, a szél zokog,
A szekerekről, ami még van
És lepotyoghat, - lepotyog.
Közömbösen a kocsis ül csak
És a két ló megy könnyedén
A szekerekről záradékul
Most lezuhant minden edény.
Köröskörül romok, foszlányok,
Szilánkok, roncsok, cserepek,
Amelyeken borzongva ülnek
Nedves, fakó, bus verebek.
A sok veréb az elmuláson,
A pusztuláson kesereg…
A nyárspolgári Hadak-útján
Mennek a harci szekerek.
Az ősz, az ősz valóban itt van.
Elmult (s milyen hamar) a nyár,
Holnap a fecskék utrakelnek,
Holnap Kisasszony-napja már.
Ezt megelőzve, a környékről,
Hol a nyarat töltötte el,
A pesti polgár és családja
Pihent erővel utra kel.
A villamos, a vicinális
Szállitja őket Pest felé,
Ha visszagondolnak a nyárra,
A szivük megreped belé.
Mily drága is volt a lakásuk,
És csupa füst és csupa por,
A kertbe nem nyilt más virág, csak
Pipacs, ugorka és kapor.
A kut az mindig el volt rontva,
Ezernyi volt a galiba,
Mihelyt megvették, egy-kettőre
Már el volt lopva a liba.
Lámpák az utcán sohsem égtek,
Nem világitott, csak a hold,
S a csendőr-patrull minden éjjel
A szobalánynak udvarolt.
No és a szomszédok… nagy isten!
A fele gőgös és begyes,
A másik fele közönséges
S a két fél összesen: vegyes.
A pesti polgár és családja
Szivből utálta e helyet:
Ő mért is nem ment Ostendébe
Bivalylak (vagy telep) helyett!
Ott legalább – mondják – az ember
Kap valamit a pénzeér’,
De itt nem kap csak epe-ömlést,
Míg Budapestre visszatér.
A nyárspolgári Hadak-útján
Vágtatnak fürge szekerek,
Már alig van valami rajtuk
S az is a földre lepereg.
Ezek a Pestre visszatérő
Szomoru nyári butorok.
Tavasszal ujra utra kelnek,
Mivel a föld tovább forog.
És bárhogy átkozódik ősszel
- Régi keservről régi dal –
Mire az uj nyár ujra eljön,
A pesti már megint nyaral.
S bár milliószor konstatálja,
Hogy igy tovább ez nem mehet,
Fölkeresi megint az átkos
Bivalylakot (vagy telepet.)
Bár ujra, már előre tudja,
Hogy mit se kap a pénzeér,
De azért nyáron mindig elmegy
És össze mindig visszatér.
Forrás: Heltai Jenő: Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai
Részvénytársaság Bp., 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése