Meghül állat, meghül ember,
Mikor eljő a november
S véle jön a hives ősz.
Úr és delnő ilyenformán
Ragyogó pirt hord az orrán
S ez csöppet sem gracióz.
Eme pirnak okozója
- Orrunk tőle az ég óvja –
A vad nátha, semmi más.
A vad nátha, amely ellen
Tehetetlen, lehetetlen
Mindenféle vény-irás.
Most is, mikor a papiron
Eme versezetet irom,
Utólért már boszuja.
Szörnyű közöttünk a tusa,
Mert a nátha bacillusa
Orromba már bébuja.
Ott motoszkál a gonossza,
Sokkal jobban csiklandozza,
Mint a legvadabb tobák.
Tanuim az összes szentek,
Hogy tüsszentek, csak tüsszentek
S leszek egyre ostobább.
Nem hallok már, nem látok már,
Elmém botlik és botorkál,
Zug a fejem, mint malom.
Gondolkozni sem tudok már,
Bamba vagyok, mint egy rozmár,
Nézni rám is siralom.
Szemem sűrű könyben uszik
És a náthám nem bucsuzik,
Hiven, konokul kitart.
Küldözgetném, kergetgetném,
De hiába, nincs eredmény,
Szót fogadni nem akart.
Próbálgattam nyájas szóval,
Patikábul hozott sóval
Mindhiába, nincs hatás.
Kisérőm volt mint az árnyék,
Mintha falra borsót hánynék,
Annyit ért a biztatás.
Antipirin, piramidon,
Ha is szedem, ma is szidom,
Hogy ilyesmit nyelni kell.
Napok óta szörnyű lázban
Fenacetint vacsoráztam…
Kellemetlen eledel.
Belőletek annyit ettem,
Megkóstoltam – hihetetlen! –
Szalipirint s egyebet.
Azt kivánom nekik végül,
Ostyában vagy ostya nélkül,
Őket fene egye meg.
Nincs menekvés, nincs segitség,
Akármennyit sirok itt még,
Ez az állapot buta.
Már az olvasó is látja,
Hogy ragaszkodik e nátha,
Mint a leghivebb kutya.
Vagyok hozzá rossz, goromba
Mégis ott van a nyomomba,
Hű szemével rám nevet.
Ragaszkodó, drága lélek,
Elkisér ez, amig élek
S azontul is engemet.
Hű barátom, jóba, rosszba,
Aki nem hagy el orozva,
Tejtestvérem, rokonom.
Tudom, egyszer hogyha végem,
Bánatában meghal éhen
Odakint a siromon.
Forrás: Heltai Jenő: Fűzfasíp – Nyugat Irodalmi és Nyomdai
Részvénytársaság Bp., 1913.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése