2026. nov. 19.

Walter Scott (1771-1832) utolsó órái és halála

 


    Magas, gótikus kolostorszoba, hosszú, keskeny, színes üvegű ablakokkal… Kint festői hegyek, melyek éppen az „Ave Maria” harangszavának elhaló csengését-bongását visszhangozzák s a völgyben, hullámzó tavon egy kisded hajó dagadó vitorlákkal… A nap éppen lenyugodóban.
    A kolostorablak nyitott szárnya mutatja e remek kilátást. – Bent egyszerűség. Jobbról szorosan a fal mellett orgona áll, melyen egy kiborotvált fejű hosszú szakállú kapucinus játszik. Arcán szent ihlet árad el. Odább a baloldalon egy asztal, rajta nehéz terítő és néhány könyv hever. Közötte székek… Az ablak széles mélyedésében hosszú pad, melyen félretett, félig nyitott könyv mellett egy ifjú szerzetes ül. Arcát kezével takarta el s úgy látszik, hogy sír, hogy könnyezik…
    E hangulat-teljes kép egy bécsi magángyűjtemény legértékesebb darabját képezi. Hogy kifestette, nem tudom ,de annyi bizonyos, hogy a benyomás, melyet rám tett, eltörülhetetlen. Gyakran gondolkozom még mostan is, ha elfog a merengés, az ábránd s az orgona távolból jövő hangjai mélabúsan csendülnek meg fülemben, s arcomon nehány könnycsepp csordul végig… vajon miért sírhat a szerzetes.. Ki mondja meg?… Ifjúságát siratja-e vajon?… Boldogságát? Eltűnt örömeit?  A világot, melyet elhagyott, melyről lemondott önként, örökre? Ki mondja meg, mit beszéltek a hangok, az orgona hangjai lelkében, vagy a csak éppen pár perccel előbb „Ave Maria”-t zsongó kolostori harangok lágy zenéje s a vidék elragadó pompájában a nyögdelő bús esti szél mit susogtak neki?…

***

… Tanulószoba… Faust a méreggel telt csészét már ajkaihoz emeli… Harangzúgás, karének… felcsendül az angyalok danája:

Christ ist erstanden!
Freide dem Sterblichen…

s a két lehanyatlik, nincs már többé erő.

„Welch tiefes Summen, welch ein heller Ton
Zieht mit Gewalt das Glas von meinem Munde?”

    … A szín változik. Dóm… Orgona és ének. Gretchen a nép között… A karon megszólal a „Dies irae” s a bűnös, az elbukott leány keblében a lelkiismeret szava: „Mi másképpen volt, Gretchen, mikor még egészen ártatlanul léptél itt ez oltárhoz és kopott kis könyvecskédből imádságot dadogtál, szívedben félig Isten, félig gyermekjáték”…
    A leányt, ki már többé nem leány, ájultan viszik ki.
    Oh csodás varázsa az egyházi ének s zenének! Ki ne érezte volna hatalmadat? Ki állhatott volna ellent neked s a katolikus kultusz magasztos nagyszerűségének, titokzatos, vonzó bájának?
    Rousseau Bernardin de St. Pierrel külön csak azért rándulnak Montmartre-ba, hogy ott búcsúnapokon a litániákat énekelni hallják, s a benső meghatottság emlékei, melyet Lord Byron Velence lagúnái közt naponta érezett az esti harangszónál, örökre fognak élni.* (* Lásd Don Juan. Canto III. 102 stb.)
    Walter Scott, bár magával a pápizmussal szemben, valamint az angolok egyáltalában, nagy előítélettel viseltetett, szintén tiszteletteljes bámulója volt ama magasztos és minden poézis közt a legigazabb költészetnek, mely a katolika egyház lélekemelő, jelentőséges szertartásában és énekeiben nyilatkozik. Szelleme egészen át volt hatva tőlük s még úgyszólván utolsó pereceiben is ezek foglalkoztatták. Rendkívül érdekes, ha ide vonatkozólag vejének Lockhart-nak különben is élvezetes memoirjait olvassuk. („Memoirs of the life of Walter Scott.” Edinb. 1837. 7 vol.)
    „Utolsó utazásában Sir Waltert két leánya, Codell és én kísértük, mondja a derék Lockhart. Watson orvos is velünk volt, ki arra vállalkozott, hogy őt Abbotsfordba fogja hozni. A James Watt födélzetén utaztunk, hol a kapitány saját szobáját engedte át Sir Walter-nek. De a beteg már annyira gyönge volt, hogy alig vett észre valamit, s mikor partra szállottunk, éppen oly érzéketlen maradt minden iránt a kocsiban is. Csak a Gala völgyben nézett kissé maga körül s ekkor elismerte a tájat. Abbotsfordot megpillantva, örömében kiáltott s oly izgatott lőn, hogy csak alig tudtuk a kocsiban megtartani. Amint megérkeztünk, az étterembe vittük, hol egy ágy volt számára készítve; kutyái előjöttek s kezeit nyaldosták. Nézte őket, sóhajtozott, mosolygott reájuk és végül elszunnyadott. Másnap jobban lett s székével a könyvtárszobába kívánta magát tolatni. Az ablak előtt megállott, hogy szemeit a kisded tavon legeltethesse s kért, hogy olvassunk fel néki valamit. »Melyik könyvből?« »«Mint kérdezhetsz ilyet? Csak egyből óhajtok hallani.”” Felnyitottam tehát a Evangéliumot s szent János 14-ik fejezetét olvastam, mi úgy látszott, igen kellemesen hatott rá. A következő napon dolgozószobájába kívánkozott és írni akart. Sophie kezébe adta a tollat, melyet nagy nehezen ujjai között megtartani erőlködött, de ezek megtagadták a szolgálatot s a toll a papírra esett. Walter Scott a párnák közé hanyatlott vissza s csöndes könnycseppek áztatták arcait; de csakhamar ismét visszanyerte eszméletét s kért, hogy toljuk ki a szobából. Ereje napról napra fogyott, szelleme körülfátyolozódott s zavart gondolatai ünnepélyes komoly dolgokba mélyedtek el. Néhányszor úgy rémlett előtte, mintha még mindig az igazság seriffjének hivatalát viselné, hogyha azonban szavait, melyeket dadogott, megérthettük, azokban legtöbbnyire a biblia helyeire, a litániák és katolikus egyházi énekek töredékeire ismertünk, melyeket mindig szeretett, s melyeket annyiszor ment Itália templomaiba meghallgatni. Legtisztábban s leggyakrabban a „Dies irae” dallamát, különösen pedig a „Stabat mater dolorosa”-ját dúdolta.
    „Másnap reggel látni óhajtott. Hozzá siettem s őt a leggyöngébb állapotban találtam." »Lockhart« - mondá felém hajolva – már csak néhány pillanatom van arra, hogy veled beszéljek. Légy erényes, barátom, légy vallásos, légy jó - - -” s itt szava elakadt. Kérdeztem, vajon hívjam-e Sophiet és Annát, de ő tagadólag rázta fejét. „nem, ne kínozd szegény gyermekeket, úgyis egész éjjel virrasztottak mellettem. Az Isten áldjon meg mindnyájatokat!”
    „Szeptember 21-én (1832) fél kettőkor délután összes gyermekei jelenlétében kiadá lelkét. Gyönyörű nap volt, oly meleg, hogy az ablakok ind nyitva állottak s oly csöndes, hogy a tó hullámainak minden egyes loccsanását hallani lehetett a kavicsokon. Legöregebb fia tiszteletteljesen megcsókolta kezét és lecsukta pilláit.”
    Gibbon egészen ellentéte volt nagy honfitársának, Sir Walter Scott-nak. Az ő lelke semmi fogékonysággal sem bír a katolikus szokások és szertartások iránt. Nagy műve, melyben a római birodalom hanyatlásának és bukásának történetét írta le („The history of the decline and fall of the Roman Empire”), a kat. egyház iránt érzett harag és gyűlölet sugalmazása, sőt az első gondolatot is Rómában épen olyan alkalommal nyerte hozzá, mikor egy este elábrándozva üldögélt a Capitólium romjai között, mialatt Jupiter hajdani templomának helyén mezítlábos barátok vecsernyéjüket zengedezték s ennek hangjai ébresztették fel elmélyedettségéből. Ez esti elmélkedésnek nyomai, mint egy jeles angol irodalomtörténész – W. Spalding – megjegyzi – munkájában, mely telve van leplezett támadásokkal azon vallás iránt, melyben éppen oly kevéssé hitt, mint ahogy annak tanítását megérteni képtelen volt, mindenütt fellelhetők.
    Néhány évtizeddel később tán ugyanazon a kövön, melyen Gibbon ült, Chateaubriand hallgatta a zsolozsmák karénekét, mely Lamartine-t ismét Jeruzsálem falai alatt hatotta meg egészen a könnyekig s mi más gondolatok voltak bizonyára azok, melyek a nagy férfiú lelkén akkor átviharzottak!
    S Michelet szintén a fórum romjai között fakadt e lelkesült szavakra: „J’ai embrassé de bon coeur la croix de bois, qui régne au Forum sur le débris de Pempire romain; cette croix de bois a sanvé le monde."

KAPOSI JÓZSEF


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 4.szám,1885.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése