Petőfi szülei
A korlátlan szabadság s a forrongó szerelem dalnokának szívét nemes fényben tünteti föl az az odaadó, mély szeretet, hálás ragaszkodás, melyet szülei iránt érzett. Petőfi nemcsak hű hazafi, szabadsághős volt, hanem hű fiú is. A lant, melyet a szabadságdalnok tüzes hévvel, határt nem ismerő lelkesültséggel penget, mindannyiszor szelíd, szívet-lelket megindító rezgésbe jön, valahányszor a fiúi szív nyilatkozik. A költő oltárt emelt a költészetben szüleinek, megörökíti emlékezetüket, ihletett lélekkel tanít bennünket, mint kell szeretnünk anyát és apát. Tanuljunk tőle fiúi szeretetet!
Petőfi ifjúságának verőfényes tavaszát nem sokáig élvezhette, a nélkülözést, a nyomort korán meg kellett ismernie. A színészet csábítgatásainak ellenállani nem tudó ifjút az anyagi csapásoktól is keserített apa is kitagadta. Mélyen bántá ez a dacos fiút. Feledni látszék atyját egészen. De nem így anyját. Színészi és katonai pályája szenvedései közben vissza-visszatér képzeleti a szülői lakhoz, de a szülői lakkal csak anyjának képe újul föl lelkében. Nyomorában csak anyjáról emlékezik:
Mint ölelt át reszkető karával
Mint marasztott esdeklő szavával,
Oh ha akkor látok a világba,
Nem marasztott volna tán hijába.
Tudja, hogy mennyire szereti őt anyja, eltitkolja tehát inkább nyomorát is, csakhogy jó anyját ne szomorítsa. Ínséggel, nyomorral küzd s mégis gyöngéd előrelátással ezt izeni anyjának:
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse.
Óh ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek.
Lassanként azonban a szülei háztól való hosszú távollét s tetteinek igazságosabb megítélése megtörik makacsságát, szánja-bánja atyjával szemben elkövetett tiszteletlenséget. Lelkében most már fel-felújul úgy anyjának, mint atyjának képe, ellenállhatatlan vágy vonzza haza; de hazatértében lelke előtt ismét csak anyjának képe lebeg, egész úton csak anyjáról s arról gondolkodik,m int köszöntse, mint szólítsa őt. Gyermeki szívében repeső szeretettel előre elképzel, elgondol minden üdvözlő szót s mégis, midőn anyját meglátja, az anya iránt érzett végtelen szeretet, a viszontlátás túláradó boldogsága lezárja ajkait.
A kis szobába toppanék,
Repült felém anyám…
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.
Atyja is jó szívvel fogadá hazatérő fiát, mi nagyon meglágyítá Petőfi szívét. Költészetében most már helyest foglal atyja is, csakhogy míg anyjához feltétlen tisztelettel, mintegy szent rajongással közeledik: addig atyjáról eleinte humorral, igaz, hogy nemes humorral beszél. Mosolyog atyja túlságos egyszerűségén, ki
Nem tartja nagyra
Hogy költő fia van,
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Bezzeg kérdezősködik tőle a jó anya, csak győzzön rá felelni. Minden kérdéses a tükör
A honnan láthatám
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám.
Az elemi csapások s a mások rosszakarata folytán elszegényült szülők hazatért fiukat nem láthatták el valami bőven, csak ahogy szegény módjuktól telhetett. Ez azonban éppen nem tette elégületlenné Petőfit. Hozzá volt ő szokva nagyobb nyomorúságokhoz is, aztán meg nem azért ment ő haza, hogy testi kényelmet érezzen, hanem hogy szülei jóságát, szeretetét élvezhesse. Anyjának gyöngéd gondoskodása pótolt a hű fiúnak mindent, amiben hajdan, gyermekéveiben, az akkor még gazdag szülei háznál részesülhetett. Nem nagyon bánja, ha anyja csak barna kenyeret tehet elébe, nem búsul s szegénységen, ha csendes otthonában családi öröm, megelégedés boldogítja életét.
Miért aggódol,lelkem jó anyám,
hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet, ha nincs idehaza,
Talán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az, csak add elő anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér,
itthon sokkal jobb izü én nekem
A fekete, mint máshol a fehér.
Petőfi egészen beletalálja magát a falusi életbe; a szűk kis házikó, a családi kör teljes boldogságot s megnyugvást tud nyújtani máskor oly nyughatatlan lelkének. Figyelme mindenre kiterjed a ház körül, anyja kis házi gazdaságát el-elszemléli. Minden gyönyörködteti a hű fiút, ami az anyának is kedves. Örömmel, boldog kedvteléssel nézegeti a szobában ide s tova szaladgáló tyúkanyót; feléled a múlt gazdagsága lelkében, de ezzel szemben a jelen szegénységének látása mégsem fakasztja zúgolódásra. Megnyugtatja lelkét a tudat, hogy anyja a kicsiben is jól gazdálkodik, szereti, dédelgeti hasznos állatait.
Majd visszapillant múltjára, ifjúsága átküzdött napjaira. Most, midőn szeretet övezi körül úgy atyja, mint anyja részéről: eszébe jutnak a folytonos vándorlásban jó szüleitől távol töltött napjai. Anyjáról úgy emlékezik meg, mint aki rossz gyermekére is mindig könnyhullatások közt gondolt, atyjáról pedig, mint szigorú, kemény szívű atyjáról. Annál jobban esik most szívének az atyai szeretet élvezése, annál édesebb volt a viszontlátás öröme, mikor az atya rég nem látott gyermekének
Olyat örült, hogy a szive is fájt bele.
Sohasem volt szivvel ily teli kebele.
A tisztelet, a szeretet az atya iránt mind jobban-jobban erősödik Petőfi szívében, elannyira, hogy később költeményeiben teljesen mellőzi a humort, melyet pedig atyjáról szóló korábbi költeményeiben mindig megszólaltatott. Az anya iránt mindig tanúsított gyöngédséggel, határtalan szeretettel fordul most már atyjához, a „jó öreg kocsmároshoz is2, ki szegénységében is tárt karokkal fogadja és szeretetével halmozza el gyermekét. Apa és fiú el-elbeszélget a régi jó időkről, mikor még az apának:
Háza, kertje, főldje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el.
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros,
Áldja meg az isten mind a két kezével.
Megható nyilvánulása ez a fiúi szeretetnek, s az együttszenvedés nemes érzelmének. Szívéből-lelkéből sajnálja a költő a jó öreg kocsmárost, a fiú a szeret édesapát, kinek nincs éjjele, nincs nappala, nincs vasárnapja élete alkonyán. Hiába fiának minden biztatása, vigasztalása, az őszülő apa csak a sírtól várja már az enyhületet. A fiú nemes szíve elérzékenyedik, az atya sorsa keserves könnyeket facsar szemeiből:
Elszomorodva borulok nyakába,
Megfürösztöm arczát szemeim könyével,
- - - - - - - - -
Áldja meg az isten mind a két kezével.
Nem tesz már különbséget Petőfi atyja és anyja között. Atyjának sok szenvedése, szünet nélkül való küzdése a megélhetésért nagy hatással vannak a tiszta szívű fiúra. A bajban, a nyomorúságban ismeri meg Petőfi atyjának törhetetlen kitartását, nemes jellemét, igazszívűségét. Mindez a tiszteletet fokozza, annak látása pedig, mint tesz a jó apa és férj éjet-napot eggyé, csakhogy családját, gyermekinek anyját fönntarthassa: lángoló szeretetet ébreszt a fiú szívében.
Szülei iránt érzett végtelen szeretetét igyekszik a jó bátyja ráruházni öccsére is. Megtanítja öccsét, mint kell a szülőket tisztelni, szeretni, imádni. Öccsét tanítja, de azért saját szívének szeretetvilágát tárja elénk:
Mért nem szeret engem úgy istenem,
hogy volna mód sorsán enyhitenem,
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet,
Most egyedül ez keseriti meg.
Még megindultabb hangon nyilatkozik anyjáról:
S anyánkat, ezt az édes jó anyát
Óh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk, azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
De megmutatná a nagy veszteség,
Ha elszólítná tőlünk őt az ég.
Jól tudja Petőfi, mélyen érzi, hogy anya és fiú sorsa szorosan össze van kötve a kölcsönös szeretet által, sőt a fiú bánata az anyának fájdalom, a fiú öröme az anyának boldogság.
A szüleitől való távollétet mindig nehezen tudja elviselni Petőfi. Lelke mindig vissza-visszavágyik kis falujába, a szeretett család körébe. Ha valami nagy ünnepnap jön el, melyet egyes-egyedül kénytelen tölteni, még jobban fölélednek emlékezetében gyermekkorának boldog, szép napjai, mikor még a fölvirradó, szent karácsony ünnepét a kis család, apa, anya s a két gyermek együtt üdvözölte.
Kimondhatatlanul fáj lelkének, hogy szülei jóságának, erényességének hálátlanság s ínség lőn a jutalma. S méghozzá:
Vész jött a fára, mely azt szétszaggatta,
Egy ág keletre, a másik nyugatra
S éjszakára a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes, jó testvérem,
Ha én azt a kort ujolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül.
Szüleinek viszontlátása lenne a legnagyobb boldogság, a legszebb karácsonyi öröm Petőfire. Oly nagy boldogságnak képzeli ezt, hogy még gondolni is alig mer rá. Meggyökerezik lelkében a sejtelem, hogy a gyermeki szív e legédesebb örömét sohasem fogja elérni. Keservesen mondja: „Isten veled, te szép családi élet!”
De a szegénység, szülei küszködésének látása nem tereli mindig ily komor gondolatok felé Petőfi lelkét. A múlt jólétére való, fájó visszaemlékezés s a jelen nyomorúságának érezése a remény utolsó szikráit nem tudják teljesen kioltani a szüleit hőn szerető fiú szívéből. A jobb jövő reménye fel-feléled Petőfi szívében s a bánkódó fiúi szívet derültebb hangulatra ragadja.
Hejh édes szüleimék
gazdagodjam meg csak,
Akkor tudom istenem
Nem panaszolkodnak!
Sohasem gazdagodott meg, szüleinek öreg napjait nem tudta teljesen megmenteni a gondtól, de azért erejéhez képest mindig segítette szüleit. A „János vitézéért” kapott tiszteletdíjat, 100 frtot mind odaadta nekik; „máskor pedig inkább eladta összes költeményeinek kiadási jogát, csak hogy az így kapott 500 frttal megmentse elaggott szüleit a végnyomortól, az uzsorás kegyetlen kezeitől. Szívének szeretetét tettekkel bizonyítá s mutatá ki igazán. Magának is sokszor kellett szükséggel küzdenie, ha pedig pénzt szerzett, mihamar túladott rajta; de mikor szülei segítségéről volt só, a legutolsó fillérig takarékos volt.
Öregek voltak már a szülők, mikor kigyúlt a szabadságharc dicső tüze, megszólalt a harcra hívó harsona, eljött a Petőfitől oly rég s oly lelkesültséggel áhított, döntő pillanat.
A költő atyja lelkesültségében beállt honvédnek, zászlótartónak; szent volt előtte is a haza. Megtudá ezt a fiú. Ha eddig tisztelte, szerette atyját becsületességéért, kitartó munkálkodásáért, most büszke önérzettel imádta honszerelméért.
Édes apám én voltam te néked
Ekkoráig a te büszkeséged,
Fordult a sor, megfordult végképen,
te vagy mostan az én büszkeségem.
Petőfi rajongott hazájáért, lelkesült a szabadságharcért s íme, boldogsága most meg kétszerezve, a hazaszeretet a fiúi szeretettel gyönyörű harmóniában egyesülve.
A vén zászlótartónak elmondja minden hősiségét magasztalja honfiúi erényét, cserkoszorút, halhatatlanságot ígér neki s mindezzel egyúttal atyja homlokát koszorúzza, éspedig igazsággal, megérdemelten.
Ekkor élte Petőfi életének legszebb óráit.
Ekkor volt benne a legboldogabb a hazafi, a fiú s a férj. Boldogságát még tetézte fiának születése. Mint repesett az unoka születésére az öreg szülők szíve is! Fájdalom, csak rövid ideig. Egyik sem láthatta a mosolygó, kedves babát, pedig, mint Petőfi fájdalmasan írja fiának életrajzában, szegény, jó anyjának utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat?”
A jó öreg szülők halála mélyen megrendítette Petőfit. Atyjának a „jó öreg kocsmárosnak”, a „vén zászlótartónak” még temetésére sem érkezhetett el, anyjának, a legjobb anyának pedig csak jéghideg arcát csókolhatá, áztathatá sűrű könnyeivel.
Szívben-lélekben megtörten temeté el anyját a jó férj s a jó apa mellé, kinek csak koporsója szélt látható.
Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szorithatnék
Dobogó keblemhez.
A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körül öveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel.
Érzé a költő fiúi szíve, hogy az apa mellé azt temeti most el, ki csak gyermeke boldogságának látásakor érzé magát igazán boldognak, ki gyermekéért élő-haló szüle, ki a legeslegjobb anya, az anyai szeretet megtestesülése, eszményképe volt.
Lehet-e csodálnunk, hogy szülei halálát átoknak mondja, mely az árva fiú életére borul, hogy elhunytok miatt a kétségbeeséssel küzd s azt kívánja, hogy könnyei forró patakja hasson el a szülők jéghideg, elhűlt arcáig, bizonyítva lelke „égő fájdalmát”!
S nem a fiúi gyöngédségnek, kegyeletnek legforróbb megnyilatkozása-e midőn elnyomja előretörő könnyárját, hogy a jó szülők síri nyugalmát meg ne háborítsa fiuk keserve!
Nagy nehezen tud megválni a drága hanttól, fiúi szíve nemes fájdalommal zokogja:
Isten veletek hát!
Csak egyszer még egyszer,
Ölelkezzem össze
Sirkeresztetekkel,
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját,
Tán felemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják.
Ugyanezzel a meleg szeretettel emlékezik meg Petőfi szüleiről fiának életrajzában is. A viszontszeretet, melyet a jó öregek fiuk és unokájuk iránt utolsó óráikban is tanúsítottak, még nagyobbá teszi fájdalmát, még szentebbé teszi előtte szülei emlékét.
Apai tanácsa is, melyet gyermekének drága örökségül ad, élénken megvilágítja fiúi szeretetének mélységét és nemességét még a síron túl is. „Óh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint szerethet anyád és apád!”
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 26. szám, 1896. jún. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése