Kun Béla (1886-1938): Nyolcz év után

 

Ha szép honából utra kél a vándor,
Szeméből sürü, fájó, köny pereg;
Balérzés bántja lelkét távozáskor,
Szülőföldjére vajon tér-e meg?
Fennáll-e még a mohlepte kis ház,
Gyermekkorának boldog hajloka,
Nem nő-e gaz a kertben, melyet hajdan
Édes, jó anyja gonddal ápola?
Ha hőn remélő szivvel visszatér:
Oh nem keserg-é hült emlékinél?

Megyünk mi is… szét, nagy világ zajába,
A vándor sorsa tárul föl elénk,
Elválunk jó anyánk: az iskolától
Hol a jövő alapján föllelénk.
Elválunk és… talán örök időre…
Jövünk-e vissza? – nincs rá felelet,
Ki tudja, óh ki tudhatná előre,
Sorsunk szeszélye vajon merre vet?
S ha lelkünk vissza-vissza vonzana:
Nem zár-é el a zord való fagya?

De légyen bár e bucsuszó utolsó,
Mely hálás szivünkből még itt fakad:
Lelkünk később is mindig vissza jár majd,
Buzgón élesztve a rég multakat.
Ha homlokunkra gond boruja száll le,
S nehéz küzdésben már-már csüggedünk:
Első küzdésünk templomába járunk
S a mult emléke vigaszt ád nekünk.
A mult emléke biztat lelkesit,
Fölszáritja jelenünk könnyeit.

Nyolcz hosszu év nem telhetett hiába!
Nyolcz hosszu év áldása lesz velünk,
Kisérve folyton, míg csak hü kebellel
Az itt ápolt jóról emlékezünk.
Emlékezünk rólok, kik oltóággal
Nemesbitették röpke életünk,
s igaz tudásnak szentelt mécsesével
Világitották gyarló szellemünk.
S ha lelkünk mindenünnen erre néz:
Megvan hálánk? A hű emlékezés.

S ki híven  küzdesz a koszorus költő
Dicső nevének zászlaja alatt,
Önmüvelődés nemes, szép versenyében:
Isten veled, te buzgó kis csapat!
Mi már bevégzénk évi hivatásunk,
Csekély erőnkkel járulánk ahhoz,
Melyen immár négy munkás évtizedben
E kis szövetség buzgón fáradoz.
S ez volt mindig e kör szent jelszava:
„Előre törj, hogy éljen a haza!”

Virulj, erősbödj lelkes kis szövetség!
Tanulj a multból s tedd e szép erényt:
Az egyetértést védő csillagodnak!
- Igy bizton szép jövő mosolyg feléd.
Ápold továbbra is a honszerelmet,
Óh lelkesülj, merengj a multakon!
Munkáld erődhöz mérten ám parányi:
Erősbödik mégis s virul a hon.
Mi szép, nemes, ha buzgón miveled:
Az ég áldó kegyelme lesz veled.

S mi egy szivvel-lélekkel azt kivánjuk:
Jöjjön helyünkre hivebb nemzedék,
Erényben buzgóbb, tettre lelkesültebb
Versenyben nemes, munkában derék!
S ha van parányi érdemünk nekünk is,
Jutalmunk érte óh csak az legyen,
Hogy elmondhassuk majdan, évek multán,
Ha lelkünk elmereng mult képeken:
„E kör munkásság szentelt helye rég,
Oltárán hajdan én is áldozék.”

Mi távozunk s ám fáj elválni tőlök,
Kiket hű szeretettel környezénk:
Ne csüggedjünk! Van egy boldog tudat, mely
Erőt, nemes megnyugvást önt belénk.
A legszebb hivatást, - bármerre menjünk, -
Betölthetjük hűséggel mindenütt:
S az érzés, hogy hazánk javát munkáltuk,
Hoz válásunk bujára szép derüt;
Mert boldog az, ki szivből, igazán
Érted küzdött én édes szép hazám!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf., 26. szám, 1896. jún. 28.