Janka Kupala: Nem vagyok költő

Nem vagyok költő, isten ments, dehogy –

Nem kell a hírnév, megvagyok magamba.

Bár héba-hóba rímet faragok,

A nevem egyszerű: Kupala Janka.

A híres költőt eldédelgetik,

Babér jár néki, ódák büszke hangja...

A csöndes dalost észre sem veszik –

Csak falum tudja: ez Kupala Janka.

Másutt a költő izzó, drága kincs,

A népről zeng-bong versei harangja.

A bjelorussznak még költője sincs,

Hát hadd dalolja meg Kupala Janka.

Fájdalmas, gyáva, halk figura ő,

A keserű sors kínjában foganta,

Mindig búsongó, mindig könnyező,

Egy életen át sír Kupala Janka.

Ős-gazdag nyelvét dallal fonta át,

A nyelvet, melyet úgy szapult a bamba,

Hogy nyers-komornak mondta szép szavát, -

S ebben a szóban hisz Kupala Janka.

A boldogság e földön ritka fény,

Csak sejlik, fölcikázva-elborongva –

Ha átragyogna népem éjjelén,

Oly boldog volnék, én Kupala Janka.

Nincs hátra már sok, fogytán hű dalom,

És elhallgat a bús poéta lantja,

Megkérdik majd: „Ki fekszik itt vajon?”

S halkan betűzik, hogy „Kupala Janka.”

(Ford.: Kardos László)

(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.

*

Kupala, Janka, szovjet belorusz költő (1882-1942). A belorusz költészet legnagyobb alakja. Szegény lengyel kisnemes fia volt, húszéves koráig paraszti sorban élt. Ifjúkori versei a belorusz szegényparasztság nyomoráról és szabadságvágyáról szólnak. Kupalát erős szálak fűzték a néphez, költészetét a népköltészethez. Izmos, erősen eszmei költészet ez, a szovjet élet legjelentősebb mozzanatai tükröződnek benne elragadó pátosszal.