Petőfi Sándor: Tigris és hiéna (IV.,utolsó felvonás)

Róna Arad táján. Hátul sátorok; köztök a királyé. A színpad közepén bíboros szék

ELSŐ JELENÉS

Baját, Zsember, Rád, Gedő, országnagyok, nemesek, kisebb-nagyobb csoportozatokban

BAJÁT. Mondják meg nekem azt kegyelmetek, mi célja lehet e gyűlésnek?

ZSEMBER. Éppen azt akartam magam is kérdezni.

RÁD. Én sem vagyok bölcsebb kegyelmeteknél e dologban.

GEDŐ. S úgy hiszem, egyikünk sem.

RÁD. Ha csak az nem, hogy a tiszáninneni nádorság megürült.

BAJÁT. Arra nem volt szükség fél országot idecsődíteni. Eddig legalább nem volt szokás. Aztán minek jött volna ezért ide a király minden pereputtyostul? Mert feleségével s gyermekeivel együtt itt van.

ZSEMBER. Hátha örökösét akarja kinevezni?

BAJÁT. Ej, nem ment el az esze, hogy máris örökösről gondolkozzék, hiszen még harminc esztendeig is élhet, s én kívánom is, hogy éljen!

GEDŐ. Ezt nem kétlem, hogy mindnyájan kívánjuk.

ZSEMBER. Én pedig nagyon hiszem, hogy csakugyan az a célja. Egy emberélet nem a világ, hogy örökké tartson. Ki tudja: mikor fogják be szemeit? Vagy hisz arra nincs szüksége szegénynek. Ki tudja: mikor terítik ki? Azért biztosítani akarja fiát hűségünk felől.

GEDŐ. Erre nézve bizonyos lehet.

RÁD. Nem egészen, míg Borics él.

GEDŐ. Inkább kutyámat fogadom királyomnak, mint fattyút.

RÁD. De ez csak gyanú.

GEDŐ. Mindegy. Már az is elég. A trónt még gyanúnak sem szabad érnie. Tiszta legyen, mint a napsugár, mely égből jön, égbe megy, menten minden földi szennytől.

RÁD. A gyanú nem sár, hogy piszkolna; csak füst, mely rendesen elröpül.

GEDŐ. De a füst is fog. Aztán ez a Borics tökéletes gazember. Nincsenek ugyan rá világos bizonyságaim, de mindazáltal meggyőződésem. Hm, a fejedelmi palást sokat eltakar. Szeretném tudni, mit akart a minap az udvarnál? Uramfia, titkon jő hazánkba, a király előtt megjelenik álruhában, s miután fölfedezék: ki lappang a csuklya alatt, a legkeresztyénibb pofával csak úgy szórja a szép ígéreteket királyunknak, ki elég jámbor volt a szappant sajt gyanánt megvenni. S következő nap ismét eltűnt a jómadár. Aki itt gaz­emberséget nem lát, az maga gazember.

BAJÁT. Úgy beszél kegyelmed, mintha mi mindnyájan Borics legmegrögzöttebb párthívei volnánk, kit vissza akar téríteni. Mi szükség erre? Mi itt valamennyien Béla hívei vagyunk, s a kegyelmedével hasonlók nézeteink Boricsról.

ZSEMBER. És ki is volt, aki ráismert az álruhában Boricsra?

GEDŐ. A száműzött Saul.

ZSEMBER. Sámsonnak örökben tartott fia?

GEDŐ. Ugyanaz.

ZSEMBER. Aki Sámsont elárulta?

GEDŐ. Az árulót elárulni nem árulás.

ZSEMBER. De hála sem volt ám. Azt, ki fölnevelte, s eszerint mintegy apja volt: föladni, börtönbe, talán vérpadra küldeni.

GEDŐ. Bizonyosan vérpadra, mit meg is érdemel. Társainak nagy része már meglelte, amit keresett. Maholnap rákerül a sor. Ő lesz az utolsó, amint illik. Ő volt e derék botnak, mely Bélát le akarta ütni, a bunkója. A bunkó a bot végén van. Aztán nem érdemlette-e meg, hogy így bánjék vele Saul? Hiszen a vén róka maga volt, ki fiát száműzeté.

ZSEMBER. Az igaz.

GEDŐ. Nohát.

ZSEMBER. Csakhogy e száműzetés hasznára vált. Ha ez nem történik, tán nem adta volna föl Sámson összeesküvését, mert hiszem, hogy itt a bosszú nagy mértékben működött...

GEDŐ. Ki tudja?

ZSEMBER. Nem ismerte volna meg Boricsot az álruhában, s ezek nélkül soha nem nyerte volna meg oly nagy mértékben a királyi pár kegyelmét.

GEDŐ. De azt már nehéz volna bebizonyítani, miszerint Sámsonnak az volt a terve, hogy fiát a száműzetés által közelebb segítse a trónhoz.

TÖBBEN. Hahaha!

ZSEMBER. Mindegy, csak közelebb segítette, pedig ugyan közelre. Meglátják kegyelmetek, ez az ember még nagyra viszi.

GEDŐ. Isten segítse. Megérdemli. Tetőtől talpig derék ember.

ZSEMBER. De ha az nem volna is.

GEDŐ. Mit ért ezzel kegyelmed?

ZSEMBER. A királyné kegyence.

GEDŐ. Úgy mondod, hogy a királyné szeretője?

ZSEMBER. Ami nagyon egyre megy.

GEDŐ. Nem egészen. Aztán királynénkat gyanúsítani vétek, melyet nem szeretnék még egy­szer hallani, mert elégtételt kérnék érte nevében. Meg hiszen képtelenség is a kegyelmed állítása. Nem azért száműzte-e Sault, hogy ez őt szerette?

ZSEMBER. Ez ellen is lehetne szólni, hanem kegyelmed nagyon tüzes védője a királynének, s aztán nyílik is már a király sátora.

GEDŐ. Éljen a király!

MIND. Éljen!

MÁSODIK JELENÉS

Béla, Saul; az előbbiek

SAUL (A színpad közepén álló székhez vezeti Bélát)

MIND (Félkört képeznek Béla körül)

BÉLA. Köszöntelek, híveim, kiktől csak oly mértékben kívánok szeretetet, amily mértékben vagyok és leszek atyátok. Atyátok vagyok. Vajha oly nagy volna erőm, amily nagy óhaj­tá­som, teljesíteni atyai kötelességemet. De kevesebbet soha nem fogok tenni boldogság­tokért, mint amennyire csak képes leszek. És adja isten, hogy ily szókat halljatok utódaim ajkairól is, s hogy ezek ne maradjanak csak pusztán kiejtett szavak; de legyenek gyökerek, tettek fáinak gyökerei, melyek árnyékkal és gyümölccsel szolgáljanak a hazának. Szép és nagy a királyok hivatása. Ők a föld napjai. Kötelességök ragyogni és melegíteni. Sokan elfelejtik e másodikat, és beérik az elsővel. Engem a sors tehetetlenné tett az elsőt teljesíteni, inkább annál törekszem megfelelni a másodiknak. Minél kevésbé ragyoghatok, annál inkább óhajtok melegíteni: óhajtalak titeket boldogítani. Ha ép vol­nék: vezetnélek benneteket csaták, diadalok mezejére, hol a dicsőség tölgyfájáról törhet­nétek örökzöld lombokat sisakjaitokra. Nem lehetek hadvezér; azért kertész akarok lenni, a béke kertében. Ha nincs a dicsőség zöld ága homlokaitokon, legyen legalább a csendes boldogság virága kebleiteken. Nem nagyobbíthatom őseim országát; megcson­kítva sem akarom azt utódjaimnak átadni. Erre fő s tán egyetlen eszköz a béke. Azért fogadjátok tanácsomat, legyetek békében. Vessétek kebletekbe az egyetértés magvát, s földeiteken bőven fog teremni bor és búza. Anélkül nem fogtok aratni és szüretelni, mert az egyenetlenség jégeső, mely elveri vetéseiteket és szőlőtöket. Ez hozott már a magyarra sok terméketlen esztendőt.

GEDŐ. Éljen a király!

MIND. Éljen!

GEDŐ. Éljen az egyetértés!

MIND. Éljen!

ZSEMBER (Magában). Szép szó, de amint kimondják, el is hangzik. Ismerlek, magyar nemzet.

BÉLA. Mielőtt részletes tanácskozásba kezdenénk, töltsük be a megürült hivatalokat. Saul lovag, irántunk tanúsított hűséged fejében foglald el a halálozás által üresen álló tiszán­inneni nádori széket, s vedd hozzá a legújabban kivégzett pártütők birtokait. Méltó vagy mind a kettőre.

ZSEMBER (Rádhoz). Íme, nem megmondtam?

RÁD. Valóban.

SAUL. Uram király, ha hivatalomnak méltóképp meg nem fogok felelni, ne vedd azt akarat­hiánynak tőlem. Akkor vesd okul kegyességedet, mely nagyobb terhet tett vállamra, mint melyet az elbírni képes volt.

BÉLA. Attól nem tartok. Ha nem bíznám jószándékodban és erődben egyaránt: mást ékesí­tettem volna föl e szép és nagy hivatallal, melyben első kötelességedül adom, végezni a pártütő Sámson ügyében. Kezedbe teszem életét. Add a hóhérnak, vagy add vissza magá­nak, amint jónak látod. Híveim, fáj nekem e szók kimondása, fáj nekem, hogy hóhérnak is kell lenni országomban. De ne legyen villám, nem lesz mennydörgés. Gedő, te koronámnak egyik legszebb sugára voltál mindenkor. Fogadd szilárd hűséged érdem­lett jutalmául az esztergomi grófságot.

GEDŐ. Uram király, legyen elég jutalmamnak magában az, hogy rólam megemlékezni mél­tóz­tattál, és szerencséltess ajánlatoddal mást...

BÉLA. Miért, jó lovag?

GEDŐ. Azért, uram, ha szabad nyíltan szóllanom, mert én a címet és a hivatalt kötélnek tar­tom, mely az embert a trónhoz köti. Én trónod mellett akarok és fogok állani, de szabadon, mert ha hozzá lennék kötve, talán iparkodnám megszabadulni tőle. Ne vedd rossz néven őszinteségemet, uram, király.

BÉLA. Rossz néven nem veszem, de nem is helyeslem nézeted, mert túl szigorú vagy magad iránt.

MIND. Éljen a királyné, éljen!

HARMADIK JELENÉS

Előbbiek. Ilona, Géza, László

ILONA (A sátorból kilépett, egy kezével Gézát vezeti, a másikon hozza a két-három éves Lászlót... sebes léptekkel megy Bélához, Lászlót ölébe ülteti... szólni akar, de annyira el van fogulva, hogy hallgatni kénytelen)

BAJÁT. Mi lesz ebből?

ZSEMBER. Amint mondtam, Gézát kikiáltja örökösének.

BAJÁT. De hát miért öltözött a királyné feketébe?

ZSEMBER. Véletlenség vagy szeszély.

BAJÁT. Azt nem hiszem...

ZSEMBER. Hát higgyen kegyelmed akármit. Mindjárt meglátjuk.

BAJÁT. Mily szép asszony!

ZSEMBER. Nem tagadhatni.

ILONA (Reszkető hangon). Magyarok!

MIND. Halljuk, halljuk!

ILONA. Nemes férfiak! Nem kételkedem hűségtekben, de ha kételkedném, most bizonyságot adhattok róla, hívei vagytok-e fejedelmeteknek vagy sem? E jó fejedelemnek, akit itt láttok, és aki nem lát titeket. Ő nem lát titeket, kiket annyira szeret, nem lát engemet és gyermekeit, kiket alig szerethet jobban nálatok. Magyarok, volt-e valaha jobb királytok II. Bélánál? Mondjátok, hogy volt, és én nem szólok tovább. Ti hallgattok, mert egyet­értetek velem, egyet kell értenetek. És volt-e szerencsétlenebb királya Magyarországnak, mint ez, aki egyike legjobbjainak? Íme, a legjobb és legszerencsétlenebb király; nézzé­tek őt! De nem, ne nézzetek rá, mert akiben csak annyi szánalom van is, mint a leg­kisebb harmatcsepp, meg fog repedni szíve látásán. Avagy lehet-e szánandóbb látmány, mint ez itt szemeitek előtt? Egy isten teremtése, ki az istennek semmi teremtését nem látja, kire hiába süt a nap, kire hiába mosolyognak a csillagok és szerettei. A gonosz­tévőt, kit az igazság a börtönök legmélyebbikébe kárhoztat, meglátogatja néha egy-egy sugár, mely édes dolgokat beszél a külső szép világról; és e férfi, ki senkinek sem vétett, ki ártatlan, mint a májusi hajnal legkisebb felhője, e férfi előtt el van zárva az a kis sugár is, mely ama gonosztévők börtönébe is belopódzik. Oh, hallatlan méltatlanság!

SZÁMOS HANG. Bosszú a vétkesekre!

ILONA. Hah, nemes férfiak, tehát csakugyan nem alusznak lelkeitek? Hallom hangjaitokat, szeretném látni a lelkesülést is arcotokon, de nem láthatom, mert könnyeim elhomályosíták szememet. Amint most könnyem foly, úgy folyjon vére ama latroknak, kik ez égbekiáltó bűnt elkövetni nem iszonyodtak isten és törvény előtt.

SZÁMOS HANG. Bosszú, véres bosszú!

ILONA. Igen, véres bosszú! Hogy még anyja méhében megrázkódjék az, aki valaha ily tettek­re csak gondol is, hogy elkövesse. Véres bosszú, hogy jövendőben kétségbeessék, és saját szemeit szúrja ki minden gazember, mielőtt királya fölszentelt személyét illetni mer­né. Legyen e tér, amelyen állunk, történetkönyvünknek egy lapja, amelyre vérbetűk­kel jegyeztessék: mi vár a felségsértőkre; legyen e tér történetkönyvünknek egy lapja, melyben arany betűkkel álljon, hogy a magyar nemzet bosszúlatlan nem hagyja feje­delmét, hogy a magyar olyan nemzet, melyben királyai büszkélkedhetnek! A bűnösök közöttetek vannak. Ismeritek őket. Föl tehát, akinek most hüvelyében marad kardja, isten nem fogja engedni, hogy azt többé lovagi tett elkövetésére kivonhassa. Rajta, aki nem gyáva, vagy nem volt cinkosa ama haramjáknak, rajta! (Általános zavar támad... min­denki kardot ránt... némelyek megfutamodnak... mások ezek után rohannak... lassan­ként jobbra, balra mind el)

BÉLA (A zavar alatt). Férfiak, béke, béke! Tegyétek le kardjaitokat, kérlek benneteket. Parancsolom. Én parancsolom, a király! Nincs, aki szót fogadjon?

NEGYEDIK JELENÉS

Béla, Ilona, Géza, László; kinn koronként kardcsörgés

BÉLA. Oh, hitvesem, mit cselekedtél?

ILONA. Ami szent kötelességem volt, s amit esküvel fogadtam meg. Megbosszultalak, férjem.

BÉLA. Átkot vontál fejedre, fejemre, gyermekeidre és a mai napra.

ILONA. Átkot vontam volna magamra, ha nem cselekszem azt, mire megesküdtem.

BÉLA. Jer, jer, menjünk e helyről. Úgy tetszik, mintha a vérben gázolnék, mely most ontatik, s mintha minden cseppje egy-egy kígyó volna, mely belém ereszti mérges fulánkját. Oh, Ilona, többet látok-e most, mint azelőtt? És jaj volna nekem, ha e bosszúállás meg­nyitotta volna szemeimet, hogy e jelenést lássam! Zokogsz? Ne pazarold könnyeidet, szükségem lesz egykor rájok... ha meghalok... mert jobbágyaim nem fognak megsiratni. (Mind a négyen be a sátorba)

VÁLTOZÁS

Börtön

ÖTÖDIK JELENÉS

Sámson, porkoláb jőnek oldalról

SÁMSON. Tehát egy börtönnel ismét kijjebb?

PORKOLÁB. Igen, uram, s ez már az utósó.

SÁMSON. S azon ajtó? (Középre mutat)

PORKOLÁB. Az a világ kezdete. Azon keresztül mégy a szabadság vagy a hóhér karjaiba.

SÁMSON. S melyiket gondolod?

PORKOLÁB. Ha csak úgy kedvez a sors, mint társaidnak kedvezett: az utóbbit hiszem.

SÁMSON. Tehát mind elestek?

PORKOLÁB. A világért sem! Mindnyájan függenek.

SÁMSON. Dögvész és kárhozat! Szép vigasztalás. Hova indulsz, hallod?

PORKOLÁB. Kifelé, amint látod.

SÁMSON. Mi dolgod kinn?

PORKOLÁB. Semmi. Hanem inkább nézem a szép kék eget: mint ezeket a sötét penészes boltozatokat.

SÁMSON. Az eget? Hát mi az az ég, mit gondolsz?

PORKOLÁB. Mi az az ég? Ki minek tartja.

SÁMSON. És te minek tartod?

PORKOLÁB. Én, uram, csak olyan együgyű ember vagyok, eszerint van vallásom, s tudod, a vallásos ember az angyalok országának tartja, bár az ész ellene szól; no de hol a vallás az úr, ott szolga az ész, kinek kötelessége hallgatnia. Hanem hát jól mulass, uram, mert magadra hagylak. (El, az ajtót bezárja)

HATODIK JELENÉS

Sámson

SÁMSON. Bezárta! Ha még egyszer megnyílik: vajon nem a hóhér jön-e be rajta? Csak jőne már minél előbb, ha jőnie kell. Nem hiszek holmi ördögrőli, pokolróli meséknek a más­világon; de minek is volna ott pokol? Nem szenvedi-e át a gazember egy öröklét kínjait a börtöntől a vesztőhelyig? Mert gazember voltam, mi tagadás benne, nagy gazember. Magamnak csak megvallhatom, kivált miután az egész világ tudja. S e gondolat forró sugár, mely halántékimat égeti; e gondolat egyetlen fény börtönömben, de villám fénye, mely vakít, öl. Irtózatos alakokat látok e fény mellett, milyekről ember még nem álmo­dott; s amint látom ez alakokat, arcomon megfagynak a vízcseppek, melyek rá a bolto­zatról hullanak. Vagy a borzadás hideg verítékei azok? Borzadok. Szeretném, ha volna valaki közelemben; e magány iszonyú.

HETEDIK JELENÉS

Sámson, Predszláva, ki a föntebbi beszéd vége felé észrevétlenül jött be

PREDSZLÁVA. Itt vagyok én, Sámson.

SÁMSON. Hah!

PREDSZLÁVA. Megrettentél? Ne félj, vigasztalásodra jöttem utósó óráidban. Akartam, hogy még egyszer láss, mielőtt a varjak kiássák szemeidet; akartam, hogy még egyszer halljalak beszélni, mielőtt a hóhér kötele torkodba fojtja hangodat. Hah, bár tette volna ezt huszonöt év előtt, mikor először hazudtad, hogy szeretsz, nyomorú! De az mégis kár lett volna. Most nem állhatnék bosszút rajtad, pedig ez még édesebb, mint szerelmed volt. Bosszúmnak csak egy híja. Fölakasztanak, és nem fejeznek. Miért nem fejeztetel! A nyakadból felszökkenő vér alá billikomot tartanék, hogy igyam az apa véréből a fiú egészségére! Valóban méltók vagytok egymáshoz. Sámsonnak méltó fia Borics. De a fiú, mint az atya, meg van bosszulva. Az isten nem engedhette, hogy a fiú éveken át gyö­törje anyját megbüntetlenül!

SÁMSON. Távozzál, szörnyeteg.

PREDSZLÁVA. Szörnyeteg? Ti tettetek azzá. Távozzam? Nem; gyönyörködni akarok látá­sod­ban, hiszen mi szerettük egymást, s már úgysem láthatjuk egymást sokáig. S ezt saj­nálom, mert én elnéznélek az örökléten keresztül... így, amint vagy, vasra verve, éktelen börtönben, fejedben a halál gondolataival. Oh, Sámson, milyen gyönyörűséges látmány ez szemeimnek! Képes volnék örömömben megölelni, megcsókolni téged, mint ezelőtt huszonöt évvel öleltelek, csókoltalak. Emlékszel még azon időre, azon napra?... Oh, az boldog nap volt, legboldogabb életemben, a mait kivéve, hahaha! Nos, te nem örülsz? Nem nevetsz? Lásd, nekem oly jó kedvem van, hahaha!

VISSZHANG. Hahaha...

PREDSZLÁVA. Hallod? A falak is nevetnek velem, csak te nem nevetsz. Oly halovány, sápadt vagy, mint én voltam, mikor Kálmán király elűzött oldala mellől. Mi bajod? Félsz a haláltól? Ne félj; hiszen az a hozzád hasonlókhoz fog juttatni, az ördögökhöz. Szeretném tudni, hány ördög jön majd lelkedért? Mert egy el nem bírja, annyira meg van az terhelve gazsággal. Ha nem bírnak, híjának engemet, én örömest segítek nekik, a pokolba vinni lelkedet.

SÁMSON. Hol bizonyosan találkozni fogunk. Ott majd lerovom tartozásomat.

PREDSZLÁVA. Nem, jó ember, te nekem nem tartozol semmivel. Én voltam adósod, s hála istennek, lefizettem adósságomat. Oh, ha ezt nem tehettem volna! Kiástam volna magamat síromból, s eljöttem volna, hogy megfizessem, amivel tartoztam. Lásd, milyen lelkiösmeretes adósod voltam én!

NYOLCADIK JELENÉS

Előbbiek. Saul

SAUL (Predszlávához). Te itt?

PREDSZLÁVA. Vigasztalom a haldoklót.

SAUL. Mi kell: élet-e vagy halál?

SÁMSON. Amelyiket akarja a fiú adni atyjának.

SAUL. Mondhatom, hogy atyám voltál. Nem tartozunk semmivel egymásnak. Ne emlegessük a múltat, az nemigen beszél mentségedre. örökbe fogadtál, fölneveltél, hogy azután elcsapj, mint rossz kutyát.

SÁMSON. Nem tartottalak örökbe. Saját fiam vagy.

SAUL. Mit? Fiad? Saját fiad?...

SÁMSON. Igen, valóságos fiam.

SAUL. Oh, úgy megérdemled a halált. Atyának úgy bánni saját gyermekével, mint te bántál velem, ez hallatlan kegyetlenség. Nem, én nem hiszem, hogy fiad vagyok. Most szük­séged van fiúi érzésre, tehát előrántod az atyai nevet. És ki anyám, ha te atyám vagy?

SÁMSON. Melletted áll.

PREDSZLÁVA. Igen, Saul, anyád vagyok. Avagy nem vetted észre öleléseimből, hogy oly forrón csak anya ölelhet?

SAUL. S te anyám?... Irtózatos! Tehát az anya a fiúval fogott kezet, hogy az atyán bosszút álljanak? Miért nem szóltál nekem, asszony, ha be voltál avatva a titokba?

PREDSZLÁVA. Az igen egyszerű. Mert szükségem volt reád, s ha tudtad volna, ki ellen segítesz, meglehet, hogy visszaléptél volna.

SAUL. Oh, igen, visszaléptem volna, bizonyosan. Asszony, ki tett ily ördöggé?

PREDSZLÁVA. Atyád és testvéred.

SAUL. Testvérem? Tehát testvérem is van? És ki ő?

PREDSZLÁVA. Borics.

SAUL. Hah, hát a világ minden szörnye rokonom? Tehát ilyen gyalázatos vér foly ereimben. Oh, szégyen, ne mard le képemről a bőrt! Ezek szülőim, az testvérem. Eszem, ne hagyj el, még szükségem van rád egy kis időre.

PREDSZLÁVA. Fiam, tehát te sem szeretsz?

SAUL. Vannak kérdések, melyekre legjobb felelet a nem felelés. Sámson, nem mint fiú az atyá­hoz, hanem mint bíró a bűnöshöz, úgy szólok hozzád. Élet kell-e vagy akasztófa? Választhatsz. Esküdjél meg, hogy holtodig hű alattvalója lész Béla királynak, s szabad vagy.

PREDSZLÁVA. És te hinnél esküjének? Nem esküdött-e nekem...

SAUL. Hahaha, anyám int, hogy ne higgyek atyám esküjének. Hahaha. Dicső. De igaza van. Sámson, én nem hiszek esküdnek, és én egykor azt kiáltám: „vesszen minden hon­áruló!”, tehát vesszen. Katonák! (A börtönajtó megnyílik, katonák jelennek meg előtte) Megálljatok! Mit tegyek? Isten, adj világot eszemnek, oly sötét van benne, mintha már túl volnánk az ítéletnapon. Élni hagyjam? Hiszen honáruló! A hóhér kezébe adjam? Hiszen atyám. Oh! Porkoláb!

PORKOLÁB (Be)

SAUL. Add ide kardodat.

PORKOLÁB (Od’adja kardját)

SAUL. Oldd föl a fogolyt.

PORKOLÁB (Szabadon ereszti Sámsont)

SAUL. Most távozzál, és tedd be utánad az ajtót.

PORKOLÁB (El)

SAUL (Félre). Ki nem végeztethetem atyámat, de túl sem élhetem megszabadulását. A lelkiösmeret ölne meg. (Fenn) Sámson, nesze e kard. Vívjunk, míg egyikünk meghal.

SÁMSON. Hah, derék fiú, nemes lelkű férfi, vívni akarsz velem, mert tudod, hogy nincs párod a vívásban. Sajnálod atyádat a hóhér kezébe adni, tehát majd csak magad gyilko­lod meg, ugye?

SAUL. Ne nyelvedet, hanem karodat mozgasd! Itt a kard.

SÁMSON (Elveszi a kardot... vívnak... kis idő múlva). Tehát csak játszunk? Se meg nem támadsz, se magadat nem véded...

SAUL. Azóta két életet is elvehettem volna tőled. Láthatod, arra várok, hogy ölj meg.

SÁMSON. No jó, ha csak az kell! (Átdöfi Sault)

SAUL (Lerogy)

PREDSZLÁVA (Ráborul). Saul!...

SAUL. Távozzál, asszony, távozzál tőlem, ne lehelj rám dögvészt; hisz úgyis meghalok már... ah! (Meghal)

SÁMSON. Nos, Predszláva, szép kedvesem...

PREDSZLÁVA. Oh, ő sem szeretett. Senki sem szeret a világon!

SÁMSON. Az elébb te nevettél, most már én nevetek, hahaha!

VISSZHANG. Hahaha...

SÁMSON. Hallod? A falak is nevetnek, csak te nem nevetsz. Oly halovány, sápadt vagy, mint mikor Kálmán király elűzött oldala mellől. Mi bajod? Félsz a haláltól s a többi? Lásd, jól megtanultam, amit az imént nekem mondtál. Hiába, a sátán csak úgy segíti híveit, mint az isten. Híttam őt, és megjelent megmentésemre és romlásodra, drága kedvesem. Mondtad, hogy már nem sokáig látjuk egymást. Igazad lehet. Jer hát karjaimba, kedvesem, jer; hiszen te az enyém vagy, egyedül az enyém!

KILENCEDIK JELENÉS

Előbbiek. Borics

BORICS (Ki az utóbbi szavak alatt gyorsan berohan). Nem a tiéd. Kettőnké. Megtaláltalak, szökevény apáca, megtaláltalak, többé nem fogsz elszökni. Soká kerestelek, de meg­találtalak. Itt vagy, kezemben!

PREDSZLÁVA. Jobb lett volna ahelyett, hogy engem kerestél, táborodban lenned. Nem pártolt volna el tőled.

BORICS. Mit beszélsz?

PREDSZLÁVA. Azt, hogy táborod, országod elhagyott, hogy nincs többé trónod, nincs többé koronád, nem kellesz többé Galíciának, földönfutó vagy.

BORICS. Hazudsz, fecsegő kofa!

PREDSZLÁVA. Hidd, hogy hazudok. Táborod azért megy visszafelé hazájába, hová belépned többé nem szabad.

BORICS. És honnan tudod ezt?

PREDSZLÁVA. Én voltam, ki néped előtt lerántotta álarcodat. Én voltam, ki népedet ellened lázította. Én voltam az eszköz az örök igazság kezében, ki a rossz gyermekeket meg­bünteti, ki a nagyravágyókat örvénybe dönti.

BORICS. Hah, kárhozat!... Ez volt utósó hangod, meghalsz!

PREDSZLÁVA. Jobb lett volna ahelyett, hogy engemet kerestél, nődet keresned, az egyetlen lényt, akit szeretsz, mint sokszor mondtad.

BORICS. És hol van ő? Szólj, ha tudod, szólj. Elvesztettem országomat, te raboltad el tőlem; de megbocsátok, csak azt mondd meg: hol van nőm, szeretett nőm?

PREDSZLÁVA. Szeretett nőd ezóta országokon túl jár szeretőjével, Milutinnal, a te szol­gáddal. Én szöktettem el őket!

BORICS. Most már meg kell halnod! Most már megöllek!

SÁMSON. Megállj! Én ölöm meg!

PREDSZLÁVA. Te ölsz meg? (Hirtelen fölkapja Saul kardját, és leszúrja Sámsont)

SÁMSON. Oh, ez nem asszony, ez nem ördög, ez mind a kettőnél több! (Meghal)

PREDSZLÁVA  |  (Karddal kezükben merőn állnak szemközt)

BORICS             |

PREDSZLÁVA (Szünet után). Látod a vért e kardon? Apád vére. Közeledjél! Hadd lássam: kié feketébb, az övé-e vagy a tied? (A függöny hirtelen legördül)

vége

(Pest-Szalkszentmárton, 1846. november-december)