Márai Sándor (1900-198): Halotti beszéd

Márai Sándor Kassán született, tősgyökeres polgári családból, melynek hagyományai, életvitele és szokásai élete végéig meghatározták gondolkodásmódját. A polgári értékek elkötelezett híve volt, s a polgár szerepében, jövőjében akkor is makacsul hitt, amikor egyes társadalombölcselők a hanyatlásáról írtak.

Kassán végezte iskoláit, majd Budapestre került, tizennyolc éves fejjel már napilap kötelékébe. Török Gyula, a jeles regényíró mellett tanulgatta a szakmát. A forradalmak bukása után emigrációba vonult, több nyugat-európai városban megfordult, tanúja volt a háború utáni válságnak. A Frankfurter Zeitungban jelentek meg német nyelvű írásai (Alexander Márai néven jegyezte őket), ezek egy részét azonban átadta közlésre szülővárosa magyar lapjainak is. A 20-as évek közepén Párizsban telepedett le, s egyre rendszeresebben jelentkezett cikkeivel a Budapesti Újság című polgári radikális  napilapban.

A 20-as évek végén költözött haza, háta mögött egy meglehetős feltűnést keltett útirajzzal (Istenek nyomában), amelyben közel-keleti élményeiről számolt be. A Krisztinában lelt otthonra, közvetlenül Kosztolányi szomszédságában. Ezt akár jelképértékűnek is nevezhetjük, hiszen folytatója volt annak a prózai hagyománynak, melyet a Pacsirta, az Aranysárkány és a többi kitűnő regény és elbeszélés szerzője képviselt a legmagasabb színvonalon.

Állandó tárcaírója volt az Újságnak. Első igazi sikerét Egy polgár vallomásai (1934-35) című könyvével aratta. E szabálytalan önvallomása méltó társa Kassák Lajos és Illyés Gyula hasonló célzatú, de más társadalmi rétegeket bemutató önéletírásainak.

Bámulatos termékenységgel ontotta regényeit, elbeszéléseit, tárcáit és cikkeit. Egyre népszerűbb lett, rajongói áhítattal méltatták stílusának különös szépségét. Rendszerint az élet vagy a történelem egy-egy határhelyzetében ábrázolta hőseit. Az évtized végén jutott fel írói pályája újabb magaslati pontjára, Szindbád hazamegy című Krúdy-regénye – az író utolsó napját mutatja be – a beleélés ritka példája, a Vendégjáték Bolzanóban pedig nem mindennapi stílusbravúr. Ekkortól hanyatlásáról szóltak kritikusai, s következő regényei mintha igazolták volna e vészjelzéseket. A veszélyeztetett polgári értékek végleg eltűnni látszottak a második világháborúban, s ez Márai világát is zavarttá tette. Annál hitelesebb, izgalmasabb a háború alatt írt Naplója, amelyet már 1945 után adott ki, s heves ellenkezésre talált. Igaz, más alkotásait sem fogadták lelkesen. A kommunista kultúrpolitika két vezéralakja, Lukács György és Horváth Márton veszélyesnek minősítette polgári szemléletét.

1948-ban, miután Sértődöttek című regénye harmadik kötetét bezúzták, újra és immár véglegesen az emigrációt választotta. Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. A nyugati magyar irodalom legjelentősebb prózaírója lett, ám semmiféle kapcsolatot nem tartott ennek szervezetével. Több igen jelentős regénye mellett rendszeresen írta s adta ki naplóinak köteteit, Föld, föld… című önéletírása, pontosabban önanalízise pedig igazi remekmű, világirodalmi rangú alkotás. Kötetbe gyűjtötte verseit és hangjátékait is.

Élete végére teljesen elmagányosodott, megalázó körülmények között élt. Felmérve súlyos betegsége kilátásait, 1988-ban önkezével vetett véget életének.

**

HALOTTI BESZÉD

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk.

Por és hamu vagyunk.

Emélkeink szétesnek, mint a régi szöve4tek.

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké,

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet!...”

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon,

A tested is emlékezik, mint távoli rokon.

Még felkiáltasz: „Nem lehet, hogy oly szent akarat..”

De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár.

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét,

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. –

Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?

„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet.

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a ki sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál.

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.

Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,

Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is.

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…”

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…”

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…”

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így: Keep smiling. Ér ne kérdjed senkitől: miért?

Vagy: „Rosszabb voltam, mint ezek?...” Magyar voltál, ezért.

És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess.

Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A radioaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –

Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet,

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet,

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet,

És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?

Íme, por és hamu vagyunk.

Márai Sándort prózaíróként tartja számon a közvélemény és az irodalmi köztudat. Igaz, versekkel próbálkozott pályája kezdetén, költői tehetségét Szabó Lőrinc is elismeréssel méltatta, a lírához mégis csak olykor-olykor tért vissza, rendszerint élete egy-egy megrendülése idején. Hitler hatalomra jutása után írta egyik remekét, a Sértődött vers-et, amelyről később teljesen elfeledkezett, kötetbe se vette föl, a második világháború idején pedig egész ciklust írt a romok fölött merengő próféta modorában. Verses könyv-e, mely ezeket a műveit tartalmazza, 1945-ben jelent meg. A következő igazán jelentékeny lírai próbálkozása a Halotti beszéd 1950-ből (1952-ben rövid függelékkel egészítette ki.)

A címben rejlő utalás egyértelmű: az első összefüggő magyar nyelvemlékre utal, a halotti imádságra. Az eredeti szövegét szó szerint, kicsit szabadon idézi verse elején és berekesztésében, ilyesformán foglalva keretbe saját mondanivalóját, olyan összefüggéseket idézve, amelyek minden művelt magyar ember számára ismertek.

1950-ben Olaszországban élt. Ő, aki a húszas években megrendítően hiteles tárcákat írt az Európa országútjain tétován, cél és reménység nélkül kóborló magyar emigránsokról, túlságosan is tudatos író volt ahhoz, hogy ne ismerje föl: most ő is ezeknek az egykor látott reményteleneknek a számát szaporítja: emigráns a visszatérés reményes nélkül. Posillipóban, ideiglenes lakhelyén jegyezte naplójába a vers születésével egy időben a következő gondolatot: „Minden elveszett, minden. A nyelv, az otthon, a munka értelme, az ifjúság. Végre, szabad vagyok!” A félelmetes szabadság képe sejlik föl a Föld, föld… befejezésében is, amikor leírja, hogyan haladtak át a magyar határon nyugat felé. Amikor átértek Ausztriába, hirtelen rádöbbent, hogy immár szabad és – „félni kezdett”.

A szorongó félelem a Halotti beszéd-et is átszövi. Már a keretsorokat követő egállapítás jelzi: az emigráció nemcsak az élet közegét változtatja meg, de kikezdi az emlékeket is, amelyek bármily szépek, lassan-lassan elenyésznek. „Avitt kacat” lesz a régi értékekből, s ezért nem szabad csüggedni, hiszen, amint a Napló-ban írja: „Az emigráns, aki „”hazamenésre”” gondol: nem igaz emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.”

A versben most egy csodálatos vallomás következik az anyanyelvről, az igazi megtartó erőről, amely a magyarságtudat utolsó mentsvára, de lassacskán kopni kezd az idegen környezetben. Bár aligha Máraira érvényes a vers megállapítása („a drága szavak / Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”), aki egy család nyelvén dalol, s a közös nyelvet beszéli, veszteségként éli át akár egyetlen családtagja nyelvi tudatának elhomályosulását. Saját keserű tapasztalata lehetett: „A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.”

Az emigráns életformát választva teljesen idegen nyelvi közösségbe kerülünk, olyanba, amilyet a vers következő egysége jelenít meg. A pap spanyolul mondja fölöttünk a temetési imát, a nevünk írott formájában oly fontos és megkülönböztető ékezet elveszíti funkcióját, s ha éjszakánként fel-feltűnik is emlékezetünk vásznán egy régi név, verssor, ezek már csak szellemhangok, nem magatartásminták.

De valóban csak szellemhangok? A következő rész szaggatott tér- és időváltásaiban mindenesetre nagyobb szerepe van az emlékeknek – micsoda emlékek! -, mint a lázasan vizionált hétköznapi eseményeknek. A hétköznapiságot nemcsak a megjelenített foglalkozási ágak idézik (bányászat Thüringiában, hivatalnokoskodás), hanem az állítmányi szerepben használt „zabos” melléknév is; ezt abban az időben a dühös szinonimájaként használták, s aligha nevezhető irodalmi szónak; erősen köznapi az a mód is, ahogy megjeleníti a rágógumiját ízlelgető konzult, aki teljes érdektelenséggel végzi feladatát. (Ezek a nyugati hivatalnokfigurák már az Istenek nyomában című útirajzában is megjelennek, ott ők az egyik okozói a nyugati hatalmak, de kivált Anglia közel-keleti bukásának.)

A köznapiság ellenpontját a magyarságtudat egyik jelképes alkotása, a Szózat látszólag véletlenül előbukkanó sorai, illetve a magyar nép meghatározó művészei jelentik: Ady, a költő, Bartók a zeneszerző és „Rippli” – így nevezték a bennfentesek Rippl-Rónai Józsefet -, a jeles festő. Egy nép művészetének összességét jelképezi e három név, és a nemzethez tartozás érzületét a Szózat sorai. Mit ér mindez? A jelek szerint szinte semmit. Mert ebben a mai világban csak a nagyhatalmak üzeneteinek van olyan súlya, hogy megváltozzanak az események. A magányos ember számára egyetlen bizonyosság adott: előbb-utóbb meghal majd, és senki nem fog emlékezni rá, még testvérei sem.

A kisnépek sorsa. A magyaroké, az „eszteké”, a litvánoké, a románoké és a többieké, akiknek sokévi történelmét egyetlen tollvonással döntik el az egymásnak üzengető nagyhatalmak, s akiknek megállíthatatlan széthullását („Elmúltak az asztékok is.”) udvarias mosollyal („Keep smiling.”) veszik tudomásul a diplomaták.

Mostanáig látszólag nyugodt, olykor szinte szenvtelen közléseket tartalmazott Márai verse, s ezt az érzületet a rapszodikus közbevetések, indulatos jelzők („hörgő”) sem cáfolják. A most következő sorok azonban fogcsikorgató indulatot fejeznek ki, némiképp emlékeztetve Babits Húsvét előtt-jére:

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

A tűrés bölcsessége. Keservesen megszenvedett bölcsesség ez. „Eszelőssé” teszi gyakorlóját, aki kétségbeesve őrzi múltja néhány tárgyi emlékét: hajfürtöket, rongyokat, fényképet. Még emlékezik a Mikó utca hét gesztenyefájára (annak idején verset is írt Mikó utca címmel), még homályosan él benne a Shelley-kötet elveszítésének emléke (Jenő – ki lehet az a Jenő?), de már közelít a vég, kiszárad, emlékek, érzések nélkülivé válik az ember, hogy beteljesedjék végzete: „Emlékezz, porból vétettél és por leszel.”

Márai Sándor verse a magyar irodalom legnagyobb lírai teljesítményeinek egyike. A rendszerint 14 szótagos sorok fájdalmas méltósággal a hangsúlyba belejátszó, az élénkítő jambusok lejtésével színezve fejezik ki a hazátlanság keserves érzését, amelyet mégis méltósággal visel a költő, higgadtan vetve számot végzetével.

A verset Márai maga olvasta fel a Szabad Európa Rádióban. Megrendítő hatása alatt született Tamási Áron válasza, aki a Halotti beszéd reménytelenségével a remény szavait szegezte szembe. „Ennek a családnak országföldje van – írta a többi között -, s ha most kevesebb is, mint a nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt, és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék Pazar színeiben lüktet.

Halottai vannak, kiknek neve nem „számadat”, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak, amelyek nem a „zsiványoké”, mint ahogy versedben írod, hanem a jövendőé.”

Ez a válasz is hozzátartozik Márai verséhez. Egy hozzá hasonlóan nagy író fogalmazta meg benne a túlélés reménységét, a mindig újra kezdés parancsát.

RÓNAY LÁSZLÓ

Forrás:  99 híres magyar vers 455-461. old. – 2. kiadás – Móra Könyvkiadó, 1995.