I. RÉSZ: KIS KÖNYV A VERSRŐL - A kép kerete
A szerkezet fontossága
Eddig
egyes kiszakított képeken keresztül igyekeztünk a költői ábrázolás különböző
módjaival megbarátkoztatni az olvasót. Ha egész verset idéztünk néha, azért
tettük,mert egyetlen kép vonásai húzódtak végig rajta.
Most arra
a kérdésre kell megfelelünk: hogyan épül föl a vers.
Ennek a
kérdésnek azonban elébe vághat az olvasó egy másikkal: valóban „épül” a vers?
Nem ömlik szabadon a költő érzelmének áradása szerint? Érdemes-e az olvasónak,
aki a versben egyszerűen gyönyörködni akar, a felépítés, a szerkezet
kérdéseivel törődnie?
Feleljünk
hát először erre a kérdésre. Mondjuk ki mindjárt: érdemes, sőt szükséges.
Miért?
Mindenfajta
művészi alkotást akarva, nem akarva, szigorúan el kell határolnunk a
természettől. A természet végtelen, a műalkotásnak határai vannak. A festő,
akármekkora vásznat feszít ki, nem foghatja össze rajta az egész kerek
látóhatárt. Ki kell választania egy részletet – nyilván a legszebbet, a
legjellemzőbbet. Képe nemcsak abban különbözik a tájtól, hogy festve van, hanem
abban is, hogy megszabott határai vannak. E korlátokon – a kép keretén – belül
kell a szerkesztés, a fölépítés munkáját elvégeznie. Ha már kiválasztotta a
legjellemzőbb részletet, még mindig nem válhatik egyszerű másolóvá. Most a
kereten belül kell megválogatnia, mi legyen az, amit színnel, vonallal kiemel,
amire a néző figyelmét összpontosítani akarja, s mi az, amit éppen ennek a
célnak érdekében halványabban, határozatlanabbul ábrázol.
A
szobrászt nemcsak az ábrázolt alakok testi kiterjedése szorítja korlátok közé,
hanem az idő is. Az élet örökös mozgását mozdulatlan alakokkal kell
érzékeltetnie, hogy a kőbe vagy ércbe fagott mozdulatok ne csak a jelen
pillanatot, hanem az előzőt és a következőt is magukban hordozzák.
Hasonlóan
szigorú keretek választják el az építészet alkotásait a természet vonalaitól, a
zenét a természet hangjaitól – még akkor is, ha egyszer-egyszer utánozni
próbálja ezeket.
Az
irodalom nagyarányú műfajaiban könnyű belátni a keretbefogás s a kereten belül
a szerkesztés fontosságát. A keret problémája az irodalomban így hangzik: hol
kezdjük és hol végezzük?
Hogyan kezdődik a vers?
Vannak a
világirodalomnak nagy alkotásai, amelyek úgyszólván nem kezdődnek és nem
végződnek. Ilyenek a nagy indus eposzok, a Mahabhárata és a Ramajána, ilyen az
énekek hosszú sorából utólag összeszerkesztett finn Kalevala. Ezekben nemzedékek
bonyolult mitikus története folyik a sorok százezrein keresztül. Egykori
hallgatóik csak részleteket hallottak belőlük; ezek a részletek külön-külön
mind érdekesek voltak. Az egész mű menetét senki sem próbálta magában
végiggondolni. Dzsungelek ezek a művek, áthatolhatatlan sűrűségek, amelyeknek a
mai olvasó nem is vág neki, beéri egy-egy részlettel, ha alkalmilag kezébe
kerül.
A mi
ízlésünk a görög eposzon és drámán nevelkedett, amelyek tudatos művészettel
választják meg a kezdés és befejezés időpontját, és a szigorúan megszabott
keretek közt végzik a szerkesztés, a fölépítés munkáját: elhagyják azt, ami
fölösleges, háttérbe állítják azt, ami mellékes, kiemelik azt, ami fontos.
Bármennyit változtattak is különböző korok irodalmi irányai a klasszikus
költőkből levont szabályokon: a keretbefogás és megszerkesztés alapelvei
épségben maradtak. (Ezen nem változtat az időrendnek napjainkban gyakori,
lélektani okból történő felforgatása sem.)
Ha
színdarabot nézünk vagy regényt olvasunk, ösztönösen megköveteljük, hogy az író
erősen megszerkesztett mesével irányítson bennünket a látott vagy olvasott
események között. Ne terelje figyelmünket olyasmire, ami nem fontos, vagy ami
félrevezethet a várt befejezést illetően. Ha nem érezzük, hogy szorosan fogja a
szerkezet gyeplőjét, makrancoskodni kezdünk, mint a ló a gyönge kocsis kezén.
Mindez
nyilvánvaló. De ugyanilyen nyilvánvaló-e a lírai vers esetében, amely sohasem
áttekinthetetlenül hosszú, s lehet akár két- vagy négysoros epigramma, egyetlen
strófából álló népdal is? Az olvasót itt bizonyára nem fenyegeti az eltévedés
veszélye, a költőtől pedig nem várja el azt, hogy „szent őrületében” a
szerkesztés szabályaira gondoljon.
Kapcsoljuk
ki azt a kérdést: mire gondol, mire nem gondol alkotás közben a költő. Igen
goromba választ kaptam még a szelíd Arany Jánostól is azok, akik efféle
gondolatolvasással megpróbálkoztak. Akármit gondol tudatosan a költő: bizonyos,
hogy nemcsak „versbe szedi” mondanivalóját, hanem – ösztönösen vagy tudatosan,
akár külső szabályok, akár a maga lelkének törvényei szerint, de fölépíti,
megszerkeszti.
Nagyarányú
műnél az író erkölcsi erejének bizonyságát szoktuk látni a következetes
szerkezetben. De vajon, ha kevesebb munkába, kitartásba kerül is nem kell-e erkölcsi erő egy lírai vers
megszerkesztéséhez? Mennyi felkínálkozó érzést vagy képet kell félredobni, hány
pompás rím kísértésének ellenállni, hogy a vers másfelé ne csavarodjék, mint
amerre indult, vagy hogy mellékes részletekben való tetszelgés el ne
posványosítsa! Még ha a vers szerkezete oly öntudatlanul alakul is ki, mint egy
kristály, akkor is fölismerhetjük és gyönyörködhetünk benne, mint a kristály
alakjában és csillogásában. És ha a költő nem tud róla. annál inkább
következtethetünk szerkesztő képességéből lelki alkatára. Ezért érdemes
szerkezet szempontjából is vizsgálni az olvasott verset, az odavetett kurta
ötlettől a nagy érzelmi vagy gondolati folyamatokat feltáró költeményig.
Az epigramma és a futó ötlet
A
kőbevésésre szánt epigramma magában hordja megszerkesztésének törvényét.
Fölösleges szót, kitérést nem tűr. Első mondatával, sokszor már első szavával a
tárgy közepébe visz, s a következő mondat – csattanósan vagy emelkedetten: a
tárgy természete szerint – végérvényesen lezárja a mondanivalót.
Itt ismét
megemlítjük Vörösmartynak a Vashámor epigrammáját, amely oly tömören jellemzi
szociális és humánus gondolkodását.
A futó
ötlet megszerkesztésének példáját Petőfi rövid pesszimista korszakából vesszük.
Ötletről, hangulatról van itt szó, nem világnézeti vagy alkati pesszimizmusról.
Ilyenfajta verseknél (és itt eszünkbe juthatnak Goethe Spruchjai is) néha
joggal gondolunk arra, hogy az ötlet szülője a költő fülében megcsendülő rím
olt, s a köré csoportosult a hangulat vagy gondolat kifejezése:
A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az oceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
(Petőfi)
Hogyan kezdődik a vers?
Minden
igazi művészi alkotással gazdagabbá, teljesebbé válik a világ. Ezért nevezzük
alkotásnak a művészi munkát. A vers – az igazi vers – születése nemhiába jár
fájdalommal: olyan az, mintha új élőlényt hozna világra a költő. Lényt, amely
meg akart születni, s ha már megszületett, élni is akar. Hogy élhessen, szerves
egésznek kell lennie. A rossz vers olyan, mintha a gyermek például lábatlanul
születnék. A jó versnek van feje, dereka, lába.
Hogyan
kezdi, hogyan folytatja, hogyan fejezi be versét a költő: ezt mind érdemes
megfigyelni. Szabályt természetesen nem állíthatunk fel. De a kezdés, folytatás
és befejezés módja jellemző a költőre és korára.
Legizgalmasabb
a kezdés problémája, hiszen az első hang megütésével, az első sor leírásával
lép ki a semmiből és kezd valamivé válni a vers.
A versnek
és a zenének mély, ősi rokonságát mutatja, hogy a vers is, akárcsak a zenemű –
legyen az népdal vagy szimfónia -, erős hangütéssel adja meg mindjárt kezdetben
a főtémát. A költemény súlypontja tehát az elején van. Látni fogjuk, hogy ez
sem általános szabály, de meggondolkoztató, hogy a verskezdésnek ez a módja a
klasszikusoknál, a népdalban – és Ady Endrénél.
Lássunk
néhány példát. Hogyan kezdi a verset az a klasszikus költő, aki kétezer éven át
hatott kései utódaira s nálunk is rajta hagyta bélyegét a deákos iskolán és
Berzsenyin – Horatius?
Költészettanában,
a Piso testvérekhez intézett tanítókölteményében az epikusoknak azt tanácsolja,
hogy „in medias res”, a dolgok közepébe ugorjék, ott kezdje elbeszélését.
Homérosz példájára hivatkozik. Mint lírikus annyiban követi önnön szabályát,
hogy előzmények elmondására, a helyzet magyarázgatására nem vesztegeti az időt.
Az első egykét sor megadja a természet keretét – tél, tavasz – vagy a
filozófiai gondolatot, amelyet a vers kifejt majd. Az Ódák, a műfaj parancsa
szerint, mindig valakihez szólnak, a kezdet egyben megszólítás, amelyben a „címzett”
neve is benne foglaltatik. Ez olyan ajánlásféle, mert hiszen a vers nem az
illetőről szól, csak hozzá.
Íme,
néhány jellegzetes horatiusi verskezdés:
Látod, mely rövid mulandó ez világ,
Elmúlik higyjed, mint szinte az virág.
(Eheu fugaces…)
(Tasnádi
Péter XVI. századbeli, formában és tartalomban szabad fordításából kimaradt
posztumusz megszólítása.)
Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb
S a kiárlyi gulák ormánál magasabb
(Exegi monumentum… Kosztolányi Dezső fordítása)
Enged a
tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,
A gépek vízre tolják a hajókat,
Már nem
öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmívesnek,
S a rét se csillog fehér zúzmarában.
(Solvitur acris hiems… Szabó
Lőrinc fordítása)
Kedves,
csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
Mit
szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
Számításait
is kérdezni, jobb tűrni, akármi lesz.
(Tu ne quesieris… Trencsényi
Waldapfel Imre fordítása)
Berzsenyi
rokonsága Horatiussal legerősebben a kezdő termésezti kép hangulatában
nyilatkozik meg.
Hervad már
ligetünk, s díszei hullanak.
(A közelítő tél)
A nagy
különbséget a filozofáló római költő és a lángoló lelkű magyar hazai közt az
ódák harsogó kezdősorai árulják el:
Romlásnak
indult, hajdan erős magyar!
Nem látod,
Árpád vére miként fajul?
Nem látod
a bosszús egeknek
Ostorait
nyomorult hazádon?
(A magyarokhoz)
A
klasszikus formákat romantikus lélekkel betöltő Berzsenyihez hasonlóan a
romantikus Vörösmarty is a költői szó minden erejét összegyűjti emelkedett
tárgyú verseinek kezdő soraiba. Példáért nem kell a Szózatnál messzebb mennünk. Itt súlya van
minden szónak: a főnevek a legmélyebb asszociációkat kelteik – haza, magyar,
bölcső, sír, nagyvilág, sors keze -, a „rendületlenül” szó már hangzásával is
megerősíti az „itt élned, halnod kell” kategorikus parancsát.
De írjunk
ide még két példát a sok közül. Az emberek pörölycsapásainak sora így kezdődik:
Hallgassatok,
ne szóljon a dal,
Most a
világ beszél.
Az
Országháza első három sora így adja meg a textust, amelyet a vers elemeire fog
bontani:
A hazának
nincsen háza,
Mert
fiainak
Nem
hazája.
Néhány
példa a magyar népköltészetből, amely szimbolikus természeti képpel kezdi a
verset, s így teszi általánossá az egyéni érzést.
A népdal
legrégibb ismert típusa a virágének: a virág a szerető jelképe.
Ej, haj,
gyöngyvirág,
Teljes
szegfű, szarkaláb,
Bimbós
majoránna!
(XVII. század)
De
szerepel a verskezdő szimbólumok közt sokféle madár, fa stb. is.
Búsan búgó
bús gerlice
Kedves
társát elvesztette.
*
Leszállott
a páva
Tengerek
partjára.
*
Diófának
három ága,
Az alatt
ül három árva.
Székely népballadák)
A
népdalnak ezt a sajátságát vette észre és utánozta Petőfi olyan sikerrel, hogy
dalait már életében magáénak fogadta el a nép. (Rózsabokor a domboldalon… stb.)
Ezt
fejlesztette tovább a Szeptember végén csodálatos kezdő strófájában, párhuzamos
gondolatritmusba fűzve két ellentétes természeti képet két ellentétes
lelkiállapottal:
Még
nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel
a nyárfa az ablak előtt,
De látod
amottan a téli világot?
Már hó
takará el a bérci tetőt.
Még ifju
szívemben a lángsugarú nyár
S még
benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét
hajam őszbe vegyül már,
A tél dere
már megüté fejemet.
Ady Endre
verseiben is csaknem kivétel nélkül az első sorra vagy sorokra esik a hangsúly.
Azt mondhatnók: a költemény egész tartalma bele van sűrítve az első hangütésbe,
a többi versszak csak zenei feldolgozása a témának. Ady nem a klasszikusokat
utánozta (bár szerette Berzsenyit) – még kevésbé gondolt a népköltészetre
Petőfi módján. (Kuruc verseinek politikai és szociális gyökere van.)
Ha volt
szándékosság versei megszerkesztésében, inkább arra gondolhatunk, hogy
ellenkezőjét akarta megteremteni a kortársak közt divatos formának. De
valószínűbb, hogy sem hatásról, sem ellenhatásról nincs szó. Oly erős volt
benne a magyar szó- és szólamhangsúly érzése, hogy az első szótag
hangsúlyozását kiterjesztette az első sorra vagy az egész első versszakra.
Ezer példa
közül érjük be kettő-hárommal. Mindjárt az Új versek bevezetője olyan
fortisszimóval kezdődik, amelyet a befejező sor jelző-halmozása is alig
fokozhat:
Góg és
Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek
kaput, falat
S mégis
megkérdem tőletek:
Szabad-e
sírni a Kárpátok alatt?
Az egész
vers szimbolikus tartalmát előre összefoglalja és megmagyarázza Az Illés
szekerén előhangja:
Az Úr
Illésként elviszi mind,
Kiket
nagyon sújt és szeret:
Tüzes,
gyors sziveket ad nekik,
Ezek a
tüzes szekerek.
Úgyszólván
az egész vers benne van az Akit én csókolok első három sorában:
Akit én
csókolok, elsáppad,
Nem merem
megcsókolni
Az
anyámat.
Nem olyan
rendszeresen, mint Adynál, s talán nem is oly erős hangon, de József Attila is
szereti mindjárt az első képpel a hangulat teljébe ragadni az olvasót. Hadd
idézzük Thomas Mann üdvözlése című versének befejező képét:
Mint
gyermek, aki már piheni vágyik
és el is
jutott a nyugalmas ágyig,
még
megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
(így nem
szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis
szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se
tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e,
vagy azt, hogy ott legyél:
így
kérünk: ülj le közénk és mesélj.
Amint e
példákból látjuk: a klasszikusoktól a népköltészeten keresztül a legújabb
költőkig követhetjük a vers megszerkesztésének azt a módját, hogy a legerősebb
hangsúly a kezdő sorokra esik, akár a kifejezés pátoszával, akár egy kép
szimbolikus elmélyítésével éri el ezt a költő. De ugyanígy végigkísérhetnők a
költészet történetén az ellenkező módot is: amikor a vers halkan, szinte
észrevétlenül csordul ki a költő lelkéből, s lassan-lassan erősödik fel. Zenei
példával: az egyik fajta Beethoven V. Szimfóniájának hatalmas kezdőhangjaira, a
sors kopogtatására emlékeztet, a másik a Holdvilág-szonáta halk, leheletszerű
első tételére.
A vers
derekának megszerkesztése, sőt befejezése is nagymértékben függ a kezdet
hangsúlyától és hangerősségétől: tartja-e a költő a kezdő hangot, vagy
fokozatosan megy át a hangos szóból halkba, halkból hangosba – vagy végül
váratlan hangváltozással hökkenti meg az olvasót.
A vers
dereka
Nem árt,
ha a vers szerkezetéről, felépítéséről szólva, mindenekelőtt megkülönböztetjük
egymástól a gondolati költészetet (ideértve a szatírát is) s az érzelmi vagy hangulati lírát. Az
előbbiben nagy szerepe van a költő tudatos logikájának, s megítélésében is
jogosan léphetünk fel logikai követelésekkel. Ha a költő tanítani akar, vagy
elmélkedéseit önti versbe, a tanításban vagy elmélkedésben az olvasó ösztönösen
is megköveteli a gondolatok logikus felsorakoztatását. Ugyanez a követelése a
szatírával szemben is. Akárcsak a nagy műfajokban – eposz, regény, dráma -,
érezni akarja a biztos vezető kezet.
A lírai
vers tartalmát prózában elmondani. céltalanul elkövetett szentségtörés. A
gondolati vers vagy a szatíra gondolatmenetét összefoglalhatjuk prózában, s
éppen az összefoglalás munkája közben ellenőrizhetjük a költő logikáját.
Vörösmarty
nagy gondolati költeményének - a
Gondolatok a könyvtárban – tartalmát nyugodtan elmondhatjuk a próza nyelvén.
Gondolatai épségben maradnak költői szépségüktől, pátoszuktól megfosztva is.
A
költemény nagy része pesszimista szemléletet fejez ki. A könyvtár anyaga
haszontalan lom. A lapokra az emberiség nyomorúsága van felírva. Szörnyű
ellentéteket, irtózatos hazugságokat lát abban, hogy a bűn, a jogtalanság, a
rabság levetett rongyaira vannak írva az erény, az igazságszolgáltatás, a
szabadság igéi.
Országok
rongya! könyvtár a neved.
Haladt-e a
világ a könyvek által? Nem, az emberek közt egyre nagyobbak az ellentétek. De
megsemmisítsük-e ezért a bölcsek és költők műveit a gonosz, hazug írásokkal
együtt? Ne tegyük. A fájdalom szólt belőle, amiért mindmáig csekély zuga a
világnak az, ahol az ember névnek becsülete van, kivéve, ha feketén született –
veti oda keserű gúnnyal.
A
költeménynek ezen a pontján következik az a fordulat, amely a legnagyobb
lelkekben mindig elkövetkezik a pesszimista hangulat kiáradása után. Nem
optimizmust, hanem erkölcsi kötelességet állítva szembe az imént festett kép
sötét színeivel.
És mégis –
mégis fáradozni kell.
Új
iránynak, az emberi közösség szolidáris érzésének feltűnését látja a költő: az
emberi érzi, hogy nincs többé egyedül, nem kell félnie a sorstól. Dolgozzunk
hát, amíg olyan magasra nem emeltük az emberiséget, hogy a menny kapuján
bepillanthasson. És akkor? A mennybe törő bábeli torony mindig összeomlik.
Kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez a sors, nincs vég semmiben, míg a világ ki
nem hűl. Mi dolgunk ezen a világon? „… küzdeni, / És tápot adni lelki
vágyainknak” … „… küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”.
Az
erkölcsi cél tehát, amely a pesszimizmus élét elveszi, a végtelenül megújuló
küzdelem. És itt, a költemény végén még egy fordulat történik, amelyet talán
logikai törésnek is nevezhetünk, de jellemző a költőre és korára. Az egész
emberiséghez szóló költőből egyszerre kibukkan a hazafi:
Előttünk
egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt
kivíttuk a mély sűllyedésből,
S a
szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan
magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk,
térvén őseink porához:
Köszönjük,
élet! áldomásidat,
Ez jó
mulatság, férfimunka volt!
Elmondhattuk
prózában a költemény gondolati tartalmát – de az idézett befejező sorok
emlékeztetnek arra, hogy nagy költeménnyé mégsem gondolati tartalma, hanem
pátoszának magával ragadó ereje, képeinek zuhatagos áradása teszi.
Logikusnak
mondottuk a szatíra felépítését is. Gondoljunk Petőfi szatirikus típusrajzaira
(Pató Pál őr, A magyar nemes) vagy általános nemzeti tartalmú szatíráira
(Okatootáia, Készülj hazám!). Külön lírai műfajnak (dithirambus) tekinthetjük
az olyan verset, amely a mámor vagy az őrület szabadon csapongó eszmetársítását
utánozza (Vörösmarty: Fóti dal, Petőfi: Ivás közben, Az őrült).
A
tulajdonképpeni lírának, az egyéni érzelem vagy hangulat kifejezésének rendjét
csak az érzelem logikája szabhatja meg. Igaz, vannak műformák, amelyek az
érzelmeknek bizonyos csoportosítását teszik hagyományossá. Ilyen különösen a szonett. Nemcsak versformája szigorúan
kötött (két négysoros és két háromsoros versszak megszabott
rím-elhelyezéseivel). Tartalmilag is többnyire úgy van megszerkesztve, hogy a
két befejező szakasz érzelmi fordulatot árul el.
Általában
mégis az érzelem logikája parancsol. Vannak költők, akiknél ez mindig (vagy
majdnem mindig) ugyanazon módon nyilatkozik meg. Ady szerkesztésmódja a zenei
„kidolgozásra” emlékeztet; az első versszakban megadott témát forgatja, mutatja
be újabb meg újabb oldalról. Petőfi egymást követő lelki történésekről számol
be – ez egyébiránt a leggyakoribb és legtermészetesebb formája a lírai
szerkesztésnek. A költő mindenkori hangulatától függ, hogy ez a lírai
esemény-sor egyenletes hangot és tempót talál-e, vagy emelkedik és gyorsul. A
Levél Arany Jánoshoz kedélyes tréfálkozásból,
az Egy gondolat bánt engemet… érzelmes
elmélkedésből emelkedik a pátosz magaslatára.
Megtörténik,
hogy a költő hosszú és látszólag nyugalmas tempójú versben egyetlen pillanat
bonyolult lelki tartalmát mondja el, az egyidejűséget azzal fejezve ki, hogy a
vers egyetlen mondat (Babits: Esti kérdés).
A pátosz
az óda műfajában állandó hangnem lehet, de kellő árnyalással és fokozással.
Legjobb példa erre Arany remeke, a Széchenyi emlékezete. Berzsenyi A
magyarokhoz című ódája arra ad példát, hogy a harsogó pátosz elégikus,
rezignált hangnemben csendülhet ki.
De ezzel
már elérkeztünk a vers befejezésének nehéz kérdéséhez.
A vers
befejezése
Hallottuk
egyszer egy igen-igen középszerű költőt dicsekedni, hogy hosszú versébe
felolvasás közben háromszor is beletapsolt a közönség. Nem tudta szegény, hogy
ezzel tulajdon halálos ítéletét mondta ki. A közönség azért tapsolt háromszor,
mert háromszor hitte, hogy vége van a versnek.
Ha van
szabálya a vers befejezésének, csak az lehet, hogy valóban befejezés legyen; az
olvasó vagy hallgató érezze, hogy valóban vége a versnek.
Ez nem
mindig egyszerű dolog. A zenemű befejezése rendesen hangos coda, a versé
korántsem mindig az, a klasszikusoknál úgyszolván soha.
A zenei
befejezéshez hasonlít az, ha a fokozás csúcspontján egy „nagy szó”, vagy olyan
szó van, amely hatalmas helyzeti energiára tett szert. Az előbbire példa
Petőfinél a „százszorszent égi szabadság” vagy a „világszabadság” – az utóbbira
József attilánál: „kékítőt old az ég vizében” (Mama).
A pointe,
a csattanó mint a vers befejezése, Heine verseivel jött divatba jó félszáz
esztendőre. A csattanó Heinénél rendszerint valami paradox, váratlan fordulatot
jelentett, tudatos kiesést a stlusból, a hangulatba beleringatott olvasó
leforrázását. Ezt utánozta még Petőfi is két-három versében. Például a Hozzá
című keresetten, parodisztikusan emelkedett hangú strófái azt a hitet akarják
kelteni, hogy a költő a szeretett nőt nyerte meg verseivel. A leforrázó
befejezés így hangzik:
És most…
és most… jer a zsebembe, pénz,
S menjünk,
először is csizmát veszek.
Petőfiről
szerencsére hamar lepergett az, ami a Heine-hatásban nem illett egyéniségéhez.
De a versnek pointe-tal való befejezése, vagyis a hangsúly áthelyezése a
költemény végére, megmaradt költészetünkben, Vajda, Reviczky,Komjáthy, Kiss
József átmeneti korán át, s a fordulatot csak Ady Endre hozta meg. Akár
tudatosan ellentétét akarta csinálni annak, amit közvetlen elődeinél és
kortársainál látott, akár ösztönösen terjesztette ki a versre a magyar
hangsúlyt: annyi bizonyos, hogy visszatért a klasszikus verskezdéshez, s ez megszabta
a vers befejezésének módját is. Váratlan csattanó helyett gyakran az első sort
vagy szakaszt ismétli meg a vers végén, mintha a megadott és zeneileg elemzett
témát újra össze akarná foglalni. Máskor az utolsó sort ismétli meg, elhaló
zenei echo gyanánt, ami ugyancsak ellentéte a hangos csattanónak.
A vers
megszerkesztésében, amint látjuk, egyenlő joggal lépnek fel a legellentétesebb
formák. A lényeg az, hogy ezek üres formák ne maradjanak, tökéletesen kitöltse
őket a költő mondanivalója. Igazi költő olvasása közben mindig azt érezzük,
hogy ezt a verset csak így lehetett megírni, semmi sem hiányzik belőle és semmi
fölösleges nincs benne, s nem végződhetett sem előbb, sem később, csak ahol a
költő befejezte.
De
bevégződött-e egészen? Eszünkbe jut Ady szava. „És hogyha véget mondanál, hát –
akkor sincsen vége”. A vers zárt egész, nevezhetjük egész világnak is, de része
is egy másik, nagyobb egésznek, egy csillagvilágnak: a költő életművének, amely
egész egyéniségét, annak fejlődését és változásait is magában foglalja.
A
versciklus
Ezt az
összefüggést a versei közt maga a költő is érzi és sokszor hangsúlyozni is
akarja.
A
versciklus ennek az összefüggésnek, ennek a nagyobb egységnek kifejezése. Egyik
legrégibb és legszebb példája a világirodalomban Dante Új élet (Vita Nuova)
című műve. A költő prózában mondja el álomszerű szerelmének történetét, s az
elbeszélést megszórja Beatricéhez írt verseivel, megmagyarázza a versek
keletkezését is. Száz évvel később Petrarca fűzi ciklusba Laurához írt
szonettjeit. Shakespeare szonettjeit két ciklusra választhatjuk szét: egyik a
szenvedélyes barátság, másik egy borús szerelem története.
A magyar
költészet nevezetes lírai ciklusa a XVIII-XIX. század fordulóján: Kisfaludy
Sándor műve, a Himfy szerelmei, és Csokonaié: a Lilla-dalok. A század első
felének német költészetéből Heine dalciklusai magaslanak ki.
Petőfi egy
képzelt szerelmet (Cipruslombok)és egy pesszimista hangulathullámot (Felhők)
foglalt ciklusba.
Ady
(lehet, hogy Baudelaire példájára) versköteteit szerkesztette meg úgy, hogy
versei – utólag – ciklust alkossanak. Szabó Lőrinc a Tücsökzene strófáiban
fogta össze lírai önéletrajzát.
Apró
egészekből nagy egész… mint a hatszögű viaszsejtekből a lép, kristályokból
bazaltszikla, úgy épül a vers és a versből az összefüggő életmű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése