1
A
kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett
ugatni.
-
Mija? - szólt rá a juhász.
A
kutya csak még jobban ugatott.
-
Városifélék? - kérdezte a juhász.
A
kutya egy pillantásig hallgatott.
-
Pusztabéli?
A
kutya ugatni kezdett.
-
Akkor mi bajod?
A
juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az
egésszel.
Egy
idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló
ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.
De
a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól
megmagyarázta neki.
Jósokára
volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán
közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott
poroszkált.
A
puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó
csaholást.
A
komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a
kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak,
de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.
Csak
a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.
Mikor
a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény
kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a
szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja
valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.
-
Hé.
-
Netehé.
A
juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.
Elkurjantotta
magát:
-
Iszkite.
Erre
az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.
Az
egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.
-
Aggyon Isten.
-
Fogaggy Isten.
Felállott
a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert
rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az
ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra
legeltessen, ahová csak szegődése engedi?
De
hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet
fogott velük és azt mondta:
-
Szájj le tésis.
Erre
a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok
ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük
reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket
mozgatták s egy igét se szóltak.
A
két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s
ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.
Nyájajuhász
volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a
nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy
vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más,
mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök
peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.
A
nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét
esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész
gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a
nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.
Ezek
még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt
vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.
-
Hát az asszony - mondta az egyik vendégjuhász.
Aki
megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és
verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap
egész a szemöldökére volt akasztva.
A
másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű.
Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.
-
Itt vót.
-
Mikor?
-
Van egy hete.
-
Mikor gyün megint?
-
Majd elgyün.
-
Van eleség?
-
Van valami.
-
Elég lesz két hétre?
-
Tíz napra.
-
Tíz nap.
Újra
hallgattak.
Most
mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és
szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek,
de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.
Mán
lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta,
kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga
nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?
Hát
nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe
vetett lábbal.
A
vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a
nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?
Mikor
a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük
repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a
fűből vagy honnan, arra vadásztak.
-
Hallod.
-
No.
-
Van neked egy szíjad?
-
Van.
-
Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
-
Megvan.
-
Aztat kéne eladni.
-
Eladni?
-
El.
-
Nem eladó.
-
Nem?
-
Nem.
-
Mír nem?
-
Hát csak nem. Magamnak csináltam.
-
Magadnak?
-
Magamnak. Meg a fiamnak.
-
Meg a fiadnak?
-
Annak.
-
Kettőtöknek?
-
Hát.
Evvel
újra tovább ültek.
Aztán
már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a
gyertyát.
-
Hát nem adod el?
-
Mondtam.
Erre
a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel
akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen
volt.
-
Ez az utolsó szavad?
De
mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.
Egy,
kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a
gazda fejin.
Az
megtántorodott.
-
Ezír gyüttetek?
Nem
szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték.
Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.
A
kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy
meg se moccanhatott.
-
Vedd le az apád szíját - mondta neki a veres ember.
A
fiú állott.
-
Veszed le rögtön?
A
gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s
annak a derekáról leoldotta a szíjat.
-
Add ide.
A
gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s
nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan
sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.
A
négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két
komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett.
Vérben és nyíva, ordítva.
A
puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s
rúgta, míg agyon nem csaphatta.
A
négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.
A
két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor
azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres
juhász:
-
Kaparjatok.
A
két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.
Erre
az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.
Hogy
a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis
nagy vót.
-
Ott a szíj.
Rákötötte
a nyakára, avval húzta bele.
Mire
a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három
kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat.
Jóízűen megvacsoráztak.
-
No e megvan - mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.
Megindította
a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már
szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a
nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár,
meg a két sebesült komondor.
A
két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.
2
Tíz
nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.
Fejér
vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és
feje be volt kötve vászonkendővel.
A
hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon
messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen
kapott mezőt.
Már
örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján
szokott volt az ő ura legeltetni.
De
most sehol se látta az embert.
Tanya,
falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha
valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi
tűzhelyet, elüldögélt felette.
Az
egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte.
Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi
nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.
Meghált
a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember.
Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik
talán tudnak valamit róla mondani.
Elérkezett
olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.
Ez
nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se
volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s
hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret,
szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy
lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.
Nagy
veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön,
juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem
bántották.
-
Jó napot, jóemberek - állított be a tűzhöz.
Nagy
veres juhászgazda volt ott, három bojtár.
-
Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.
-
Háromszáz birkával.
-
Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.
-
No üjjön le kend, nénémasszony.
Az
asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy
batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.
-
Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.
-
Ugyan hová ment volna?
-
Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.
-
Dunántúlra?
-
Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell
innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.
-
Neki?
-
Neki.
-
Fogdmegekkel?
-
Törvénnyel.
-
Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.
-
Hallgató ember volt.
-
Hallgató, de azt megmondta.
A
veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.
-
No egyék kend.
-
Ettem.
-
Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.
De
az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a
bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.
Nézte
a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak
nézte mereven, mintha a magáét nézné.
Ha az ura elment, nem lesz neki többet se
birkája, se juha.
-
Még arra is emlékszek - mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki
egy szíjja. Rézzel volt kiverve.
-
Az ű vót - mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán
viselte.
-
Kértem tülle, adja ide, nem adta.
-
Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.
-
Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.
-
Ó, én lelkem, egy uram - riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.
-
Akkor mondta, hogy el kell neki menni.
-
Mondott-e engem?
-
Nem, csak kérdeztem, nem felelt.
-
Egy szót se?
-
Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete.
Így mondta.
-
Vagy egy hete? Úgy mondta?
-
Úgy.
-
De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.
-
Csak egy hete vóna?
Az
asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.
-
Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.
-
Hun vótak?
-
Ki erre, ki arra.
-
Újak?
-
Újak, nem újak, nem vótak velem.
-
Mégis akkor minek gyütt?
-
Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott.
Valaminek kelletett
lenni, mert nagyon hallgatott.
-
Ű vót - mondta az asszony.
Száraz
szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.
-
Semmi jelt nem hagyott?
-
Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.
-
Hát akkor...
Felállott.
-
A gyerek nem vót vele?
-
Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.
-
Igen.
-
Két komondora is vót, meg egy pulija.
-
Úgya, úgy.
-
Hát várja meg, talán visszagyün őszre.
-
Majd utána mék.
-
Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy
napot.
-
Dunántúlra mondta?
-
Dunántúlra.
-
Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.
-
Csak mindig napszállat felé.
-
Majd megkérdezem.
Evvel
az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit,
s elment.
A
juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek,
s a nyáj után néztek.
Az
asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb
hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott
a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig
ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el
nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.
Ment,
amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.
Ment
az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden
nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg
ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.
Téllére
hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s
eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi
megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.
Tavasz
nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis
fekete kutya volt, azt mondta neki:
-
Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.
Ment
újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol
tavaly hagyta volt a gazdát.
Rátalált
a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a
nyarat.
Ott
is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az
elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy
pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.
Teltek
a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak
téblábolt a nagy merevenben.
Egyszer
augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.
-
Az uramé, - mondta az asszony - hol vetted puji? - A kutya elvezette.
Egy
kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva.
Kapart.
Aztán
egy kezet kapart ki.
Az
asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az
ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.
A
fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja,
ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya
száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.
Egész
nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a
dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.
Reggelre
nyájat ért.
-
Hun van az a veres juhász, - kérdezte - aki tavaly errefelé legelt?
-
Szögödébe - mondták idegen juhászok.
-
Ugye.
-
Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.
Az
asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.
Harmadnap
odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.
Pandúrok
mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.
Felásták
a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.
3
A
vizsgálóbiztos vallatott.
Egyik
rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres
juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél,
mikor azt mondja a vizsgáló ember:
-
Hát a Bodri juhász?
A
veres ember szeme meg se rezdült.
-
Bodri juhász?
-
Az, úgy híjták, míg élt.
-
Míg élt?
-
Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?
-
Nem esmerem, uram.
-
Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.
-
Lehetséges.
-
Esmeri mán?
-
Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.
-
Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?
-
Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre
elmegy napszállatra.
-
Szállatra, vagy nyugovásra?
-
Nyugovásra, gondolom.
-
Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.
-
Én, uram?
-
Fiával egybe.
-
Soha, uram.
-
Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell
ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?
-
Semmit, uram.
-
Semmit se tett?
-
Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.
-
Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet,
ahun nem kéne?
A
veres juhász megrántotta a szemöldökét.
-
Nem mondtam én azt.
-
Hallották.
-
Azt nem hallotta senki fia.
-
Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?
-
Ha mondtam, nem azért mondtam.
-
Hát miért?
-
Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.
-
Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?
-
Igaz.
-
De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?
-
Inkább birka vót, ha vót.
-
Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?
-
Ű tudná megmondani.
-
Magának hogy mondta?
-
Én nem szóltam vele soha.
-
Akkor honnan tudja?
-
Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember
vót.
-
Hallgatott?
-
Hát... hallgatott.
-
Akkor is hallgatott?
-
Mikor?
-
Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.
-
Fia is vót?
-
Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.
-
Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a
fiával.
-
Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.
-
Mit akar tőlem a tekintetes úr?
-
Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.
-
Nincs mit gondolkozzak.
-
Ásót is vittek magukkal?
-
Ásót?
-
A szamáron.
-
Szamáron?
-
Mer tiszta munka vót.
-
Nem enyém, uram.
-
A birkát elhajtották?
-
Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.
-
Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte,
maga takarította.
-
Lehetséges. Nem tudok felőle.
-
Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?
-
Nekem ilyet ne tessék mondani.
-
Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon
háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten
elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?
-
Nem tehetek róla.
-
Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után
fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.
A
veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a
vizsgálóbíróval.
-
Nem illet, uram.
-
Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.
A
juhász megingott.
-
Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az
akasztófán sem lesz békessége.
-
Ami nem enyém, nem vehetem magamra.
-
Mars!
A
juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor
odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.
Nem
tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven,
és a szája elkezdett habot verni.
A
kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.
A
juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
-
Tekintetes uram... beismerem...
A
vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak
úgy égett a szeme.
-
Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.
Evvel
meghajtotta a fejét.
A
vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.
Két
pandúr lépett be.
-
Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
A
juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.
-
Köszönöm alássan.
A
bíró utána nézett s eltűnődött:
-
Barbárok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése