Leszbosz
szigetén van egy gyönyörű nagy város: Mitüléné. A tenger beáramló vize szeli
keresztül csatornákkal, s fényes fehér kőből rakott hidak ékesítik. Hihetnéd,
nem is várost látsz, inkább szigetet. Hanem vagy kétszáz stadionnyira ettől a
várostól, Mitülénétől, egy gazdag embernek feküdtek földjei. Szépséges birtok
volt az: rajta vadat rejtő hegyek, búzatermő rónák, aztán szőlős lankák s
nyájaknak legelők Hosszan nyúló partszegélyén pedig lágy fövenyen tört meg a
tenger hulláma.
Ezen a
tájon egyszer egy pásztor - Lamón volt a neve - legeltetés közben kisgyerekre
bukkant, akit egyik kecskéje táplált az ideig. Tölgyerdő volt arra, sűrűjében,
borostyánindákkal befont szederbozót alján, a puha pázsiton hevert a kisded.
Odaszaladozott szüntelen a kecske, s gyakran nem lelték nyomát, amíg gödölyéjét
magára hagyva a gyermeknél időzött. Megleste Lamón a szökevény útját, mert
sajnálta ám az elárvult gidát, egyik forró délben nyomon követte hát, s
meglátta, amint egy csecsemő körül settenkedett nagy vigyázva, hogy körmével
taposva ne tegyen kárt benne. Az pedig, mintha csak az anyja melle lenne, mohón
szívta tőgyéből a bőven áradó tejet. Ámulatában persze közelebb lépett, és egy
fiúcskát pillantott meg. Erős is volt, szép is, és pólyája finomabb, mintsem
kitett gyermek sorsához illő. Mert bíborköntös volt az, aranycsattal megtűzve,
s elefántcsont markolatú kicsiny tőr mellette.
Előbb már
azon volt, hogy csak a drágaságokat veszi fel, a gyermekkel pedig nem törődik.
De aztán elszégyellte magát, hogy még a kecske emberszeretetéről sem vesz
példát. Megvárta az estét, s akkor hazavitt mindent a feleségének, Mürtalének:
az ismertetőjeleket, a gyermeket, meg magát a kecskét is. S mert az asszony
elámult, hogy tán csak nem ellett emberfiat a kecskéjük, Lamón sorra mindent elmondott
neki: hogyan akadt a kitett fiúcskára, hogyan látta meg, amint a kecske
szoptatta, és restellte végül biztos halálra otthagyni. Dicsérte az asszony,
amiért így tett, a talált holmit elrejtették hát, a gyermeket sajátjukká
fogadták, s táplálását továbbra is a kecskére hagyták. Hogy pedig a fiúcska
neve is pásztorokhoz illőnek tűnjék, úgy döntöttek, Daphnisznak hívják majd.
Két év is
elmúlt már, hogy a határos mezőkön legeltető juhász - Drüasz nevezetű -
ugyanilyen látványra meg kincsekre bukkant. Nimfáknak volt arra barlangja,
gömbölyű külsejű, hatalmas kőszikla öblös belsejében. Szobruk is ott állott
kőbe faragva: lábuk mezítelen, karjuk vállukig fedetlen, kioldott hajuk a
hátukra omlott. Derekuk körül öv, szemük körül mosoly. Tartásuk mindenben, mint
a kartáncot lejtőké. A barlang szája a nagy szikla kellős közepén tárult s egy
forrás felbuzgó vize kis csorgót alkotva folydogált ki rajta. Így az üreg előtt
gyönyörű, bársonyos gyepszőnyeg terült el, hiszen az éltető nedv, sűrű, puha
füvet hizlalt. Körös-körül sajtárok meg fuvolák, szürinxek meg nádsípok
hevertek, hajdani pásztorok jámbor ajándékai.
Egyik
nemrég ellett birka látogatott sűrűn ebbe a barlangba, sokszor úgy tűnt már,
végleg nyoma veszett. Drüasz meg akarta hát büntetni, hogy újra engedelmességre
szoktassa. Friss vesszőket font egymásba hurok formájára, ehhez ment a
sziklához, hogy ott majd elfogja. De ahogy odaért, mást látott ám, mint amire
gondolt. Mert a birka egészen asszony módjára kisgyermeknek nyújtotta szopásra
tejtől duzzadt tőgyét, s az nagy mohón, mukkanás nélkül, hol az egyik, hol a
másik csecshez fordította ragyogó tiszta szájacskáját. Mert amint jóllakott a
táplálékkal, dajkája nyelvével végignyalta arcát. Leány volt a kisded, s
mellette is hevertek a pólyáján kívül ismertetőjelek: arannyal átszőtt
hajszalag, aranyos sarucska meg arany lábperecek.
Isten
küldötte ajándéknak vélte Drüasz, amit talált, s mert okult azon, mennyire
szánja és szereti a birka a gyereket, karjaiba vette a cseppséget,
tarisznyájába süllyesztette az ismertetőjeleket, és a nimfákhoz fohászkodott,
hogy pártfogoltjuk hozzon szerencsét rá. S miután már eljött az ideje, hogy
hazaterelje a nyájat, tanyájára érve elmesélte feleségének, mit látott,
mutatta, mit talált, s kérte, tekintse édeslányának a kicsit, és mit sem
törődve a származásával, nevelje úgy, mint saját magzatát. Napé - mert ez volt
az asszony neve - anyja is lett nyomban az árvának, s dédelgette, mintha attól
tartott volna, hogy az állat túltesz rajta szeretetével. Hogy pedig hihetőbb
legyen anyasága, pásztoroknál dívó nevet adott az ő kislányának, és Khloénak
nevezte.
Hamarosan
felcseperedett a két gyermek, s szokatlan szépségük kirítt a paraszti
környezetből. A fiú tizenöt esztendős volt már, a lány kettő híján annyi, midőn
egyik éjjel Drüasz is, Lamón is ilyen álmot látott. Úgy tűnt, a nimfák állnak
előttük, akik a balrlangban, a forrás mellett laktak, ott, ahol Drüasz a
kisdedre bukkant. Daphniszt és Khloét bízták éppen egy fiúcska gondjára. Csoda
eleven és szépséges volt az, vállán szárnyak nőttek, kezében kicsi íjat tartott
meg apró nyilakat hozzá. Egyikkel megérintette őket, és rájuk parancsolt, hogy
egyikük ezentúl a kecskéket, másikuk meg a birkákat legeltesse.
Elszomorodtak
az öregek az ilyen álom láttán, hogy csaj juh- meg kecskepásztor válik
neveltjeikből, pedig pólyájuk előkelőbb sorsot jövendölt nekik. Ezért táplálták
hát őket finom ételekkel, tanították őket betűvetésre meg sok egyébre is, ami
különb a paraszti dolgoknál? De az istenek szavára hallgatniuk kellett, hiszen
az ő gondviselésük mentette meg őket. Meghányták-vetették hát egymással közös
álmukat, áldozatot vittek a nimfák barlangjába a szárnyas fiúcskának, pedig még
a nevét sem tudták megmondani, és a gyermekeket elvezették a nyájhoz
bojtárkodni. Megtanították őket minden dolgukra: mint kell legeltetni, míg csak
nem delel a nap, s újra legelőre hajtani a nyájat, ha a hőség már alábbhagy.
Aztán mikor tereljék itatni, s mikor hajtsák nyugovóra a karámba, meg hogy
melyik állat hallgat a jó szóra, melyik csak a pásztorbotra. Azok ketten pedig
ugyancsak örültek, hogy ilyen nagy nyájnak lehetnek urai, és úgy szerették a
kecskéket, juhokat, ahogy talán egyetlen pásztor sem. Hiszen Khloé birkáinak
köszönhette menekülését, és Daphnisz sem feledte, hogy árvaságában kecske
táplálta.
Tavasz
ébredezett, s mindenfelé virágok pompáztak: erdők tisztásain, mezők füvében s a
hegyek lejtőin. Megjött már a méhek dongása, a dalos madarak éneke meg az
újszülött bárányok ugrándozó kedve. Domboldalakban hancúrozott a nyáj, réteken
a fű közt duruzsolt a méhraj, a lombos lugasokat meg a madarak éneket töltötte
be. És míg a tavasz varázsa bűvölte el a természetet, a két zsenge emberpalánta
mindent utánzott, amit hallott s látott. Madárdal hallatára daloltak ők is,
szökdécselő nyájuk láttán szökdécseltek ők is, méhek példájára meg virágot
gyűjtöttek. Aztán egymás ölébe szórták, vagy koszorúba fonva a nimfáknak
vitték.
És mivel
egymáshoz közel legeltettek, együtt is csináltak mindent. Gyakran Daphnisz
terelgette egybe az elszéledt birkákat, sokszor Khloé hessegette vissza meredek
sziklákról a vakmerőbb kecskéket. Ha pedig egyikük elmerült a mulatságában,
addig a másik őrizte mindkettőjük nyáját. Mulatságuk meg akadt elég, aminek
bojtár meg gyerek örülhet. Khloé a lápnál sáslevelet tépett, s tücsöknek font kalitkát
belőle. S mialatt ezzel bíbelődött, a nyájáról is megfeledkezett. Daphnisz
sudár nádszálakat metszett, kifúrta őket a csomóknál, lágy viasszal
összeragasztotta, s alkonyatig csak furulyázásra volt gondja. Aztán meg hol tejen,
boron osztozkodtak, hol meg az otthoni elemózsiával kínálgatták egymást. S
előbb vált külön a juhnyáj a kecskéktől, semhogy Daphnisz elszakadt volna
Khloétól.
De míg ők
így játszadoztak együtt, Erósz komolyabb dolgokat tervelt ki számukra. Egy
nemrég kölykezett anyafarkas prédálta ebben az időben a többi pásztor nyáját a
szomszédos mezőkön, s temérdek húsra volt szüksége, hogy kicsinyeit jóllakassa
vele. Összegyűltek hát a tanyaiak, s éjnek idején vermeket ástak egy öl
szélességre, négy ölnyi mélységre. A kiásott föld nagyobb részét széltében
elterítették, a mélység fölé pedig hosszú, száraz ágakat fektettek, és a
maradék rögöt arra szórták, hogy a terep visszanyerje korábbi képét. Ha most
akár egy nyúl szaladt is át fölöttük, a szalmaszálnál is törékenyebb gallyak
összeroppantak alatt, s későn vette észre, hogy a talaj nem szilárd alatta,
ahol annak vélte. Sok ilyen vermet ástak a hegyekben meg a síkságokon is, a
farkast mégsem sikerült foglyul ejteniük, mert az megérezte, hol rejt csapdát a
föld. Kecske meg juh azonban veszett bennük jócskán, s kis híja, hogy maga
Daphnisz is ott nem veszett egyben.
Két
ingerkedő bakkecske párviadalban egymásnak ugrott, s egyiküknek egy hevesebb
összecsapástól fél szarva letört. Fájdalmában fújtatva futásnak eredt, a
győztes pedig nyomába iramodott, s percnyi megállást sem engedett a
menekülőnek. Bánta Daphnisz a letört szarvat is, bosszankodott a vakmerőségen
is, felkapta pásztorbotját, és űzőbe vette az üldözőt. S mivel a bak a
menekülésben, Daphnisz meg a hajsza hevében nem ügyelt eléggé, hogy hova lép,
egy verembe zuhantak mindketten: előbb a bak s Daphnisz utána. Ez mentette meg,
mert a bak hátán ért le a mélységbe. Odalenn aztán sírva várakozott, hogy talán
jár arra valaki, s kihúzza onnan. Khloé a baleset láttán futva ott termett a
veremnél, s hallva, hogy Daphnisz él, segítségül hívta a közeli réten legeltető
csordást. Jött is mindjárt, és valami hosszú kötelet keresett, hogy azt
lebocsátva fogódzóul, kimentse a gödörből. Kötél azonban nem akadt, hanem Khloé
leoldozta magáról a mellkötő szalagját, és azt adta a pásztornak, hogy
leeressze. Így aztán a verem szájához állva húzták felfelé, Daphnisz pedig két
kezével a szalagba kapaszkodva kijutott a gödörből. Felvonszolták a pórul járt
bakot, amelynek mindkét szarva letört, ennyire meglakolt hát vetélytársán
aratott győzelméért. Hálából az életmentő ökörpásztornak ajándékozták, hogy
feláldozza, és megegyeztek, az otthoniaknak azt hazudják majd, farkasok tépték
szét, ha keresnék rajtuk. Aztán visszatértek szokott helyükre, s nyájuk után
néztek. Békés legelésben találták a kecskéket, juhokat, letelepedtek hát egy
tölgyfa tövébe, és végigvizsgálták, nem sértette-e meg valamelyik tagját
Daphnisz az esésnél. Nem leltek sebet sem, nem látták vérét sem, hanem fürtjeit
meg egész testét is por meg sár borította. Jobbnak látta hát, ha megfürdik,
mielőtt Lamón meg Mürtalé gyanút fog, hogy mi történt vele.
El is ment
Khloéval a nimfák barlangjához, ingét, tarisznyáját a lánynak nyújtotta, hogy
tartsa, és a forrás elé állva haját meg testét is leöblítette. Haja fekete volt
és sűrű fürtű, bőre meg napbarnított, hogy úgy tűnt, haja árnyékától olyan
sötét. Szépnek látta Khloé, ahogy így elnézte, és mert addig nem ötlött szemébe
szépsége, azt hitte, talán a fürdő szépítette meg. Amikor pedig a hátát
megmosta, s ujjai érezték, bőre milyen lágy, lopva megtapogatta a saját testét
is, hogy próbát tegyen, bársonyosabb-e. Akkor aztán hazahajtották a nyájat, mert
lebukóban volt már a nap, és Khloé sem gondolt most már semmire, ha csak arra
nem, hogy Daphniszt újra láthassa fürdeni.
Ford.:
Détshy Mihály
Forrás: www.csicsada.freeblog.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése