Fekély
borítja testemet,
És lelkem,
ah még betegebb,
Pihenni
vágyom - nem lehet.
Esztelen
orkán egyre űz,
Fürtim
közé bogáncsot tűz,
S egy folt
éget, ah! mint a tűz.
Méretlen
idők átka nyom,
Nincs
istenáldás utamon,
Ó meddig
kell még bolyganom?
Megvetem
lábam - nem megyek!
Végzet! én
dacolok veled:
Kunyhót
rakok, otthon leszek.
Verejtéket,
vért hullatok,
Engesztelve
kárhozatot,
Bemutatok
áldozatot!
Apáim
zordon örökét:
Az űzött
vad gyűlöletét
Maró
könnyem sajtolja szét.
Kitépem,
mely lelkembe' forrt:
A vádat,
bosszút és nyomort,
Mit senki
még meg nem torolt!
Világgá
elzüllt vérimet
Megtagadom...
leszek rideg,
Hitlen
kaján - de a tied,
A tied,
édes otthonom!...
S titkos
gyönyör karja befon,
Megállok
és ábrándozom.
Pusztán is
ver fa gyökeret,
Mért ne én
is? - Otthon leszek,
S béke
óvja tűzhelyemet.
Szomszéd
nem ólálkodik rám,
Nem
irigyel és nem is szán,
Megférünk
a közös tanyán.
Diadalom -
diadala,
Nagy
közösség közös java...
- Álom,
megállj!.. Ne szállj tova.
S felzúg a
vész bércen, tetőn,
Dacolnék,
de ah, nincs erőm,
S
gúnykacaj kél fenyegetőn:
- Rakhatsz
te kunyhót eleget,
Halomra
gyűjthetsz kincseket,
Otthonod
mégsem lesz neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése