KIS KÖNYV A VERSRŐL - A költő világa
„Az eget
tükröző vízcsepp” elkoptatott hasonlat, de mindig eszünkbe jut, ha igazi költő
versét olvassuk. A vers olyan ablak, amelyből az egész világra nyílik kilátás.
Ennek a kilátásnak színe, hangulata változhat a költő következő versében,
sokszor és sokféleképpen változik egy költő pályafutása folyamán, de tájképi
alakja, a költő egyénisége, lényegében ugyanaz marad. A tájat is sokféleképpen
látjuk: derűs és felhős időben, napfényben a végtelenig terjedve, ködben
összeszűkülve, forró délben talán fantasztikus délibábbal gazdagítva, holdfénynél
és sötét éjszakában s az évszakok szerint hófehéren, virágtól tarkállón,
aranyos-vörös őszi pompában. A táj mégis ugyanaz. Ezt járja be, ezt kutatja,
ezt ábrázolja a költő egy életen át.
Kényszerűség
ez. A vers, ha egy hangulat, egy kép, egy eszmetársítás jóvoltából megfogant,
formát keres és meg akar születni, mint a méhben hordozott gyermek. ennyit
minden költői alkotás keletkezéséről egyformán elmondhatunk. Minden egyéb a
költő egyéniségétől, sőt ennek az egyéniségnek változó külső körülményeitől, hangulatától,
érdeklődésétől függ.
A költői szemérem
Hogy a
vers könnyen vagy nehezen születik-e, az csak másodsorban a formákkal vívott
küzdelem kérdése. A lírai vers: önvallomás, és magunkról őszintén vallani nem
mindig könnyű dolog.
A
vallomásnak két korlátja is van. Egyik az, amit szeméremnek szoktunk nevezni,
holott inkább szerénységnek nevezhetnők. A szerénység állítja a költőt ez elé a
kérdés elé: van-e jogom, hogy magánügyeimmel – szerelmemmel vagy
élet-gondjaimmal – kiálljak az emberek elé?
A szerénység
mellett aztán ott van a valódi szemérem is. Vannak vágyaink, gondolataink, sőt
tetteink is, amelyeket az általában elfogadott erkölcs (vagy izlés) alapján
magunk előtt is szégyenlünk, s legszívesebben elfelejtenénk. Ezeket valljuk meg
a költői őszinteség nevében?
Költészetünkben
Arany János az, akinek lírájából nagy területek hiányoznak, szerénységből és
szeméremből szerelmes verset nem írt. Hogy mit hallgatott el, arról epikai
műveiben vall néha akaratlanul. Petőfit bámulja, de a Petőfi-utánzók személyes
vallomásait kigúnyolja: „… kit is ne érdekelne, lencsét evém-e vagy babot?”
Petőfinek,
legalább látszólag, nincsenek ilyen gátlásai. Ami a szerénységet illeti:
helyesen, jogosan érzi, hogy a megírás művészete közüggyé tesz mindent, amit
magáról elmond. Közügy azért is, mert bármennyire „egyéniség” ő féktelen
szabadság- és függetlenség-vágyában, természetének alapja ugyanaz, mint népe
természetéé. Szerénykedésre tehát nincs oka. De a szemérmes elhallgatásra is
kevés. Az irodalom akkor még nem fedezte fel a naturalizmust, még kevésbé a
mélylélektant. Petőfinek eszébe sem juthat, hogy versben merészebb dolgokat is
le lehetne írni, mint a Toldi szája szélén kicsurranó tiszta nyál, ami annyira
tetszik neki Arany versében. Szerelem? Életrajzából tudjuk, hogy minden
alkalommal rögtön pap elé akart rohanni, valahányszor szerelmesnek érezte vagy
hitte magát. Nem volt titkolni valója, legföljebb annyi, amennyit akkor minden
jóízlésű ember eltitkolt.
Petőfi nem
volt kevésbé őszinte, mint Ady. Csakhogy Ady élete és természete másfajta
őszinteséget követelt. És ne feledjük: noha félszázaddal –Baudelaire után
született és kortársa volt a mélylélektan elszánt ember-leleplezőinek,
vallomásai mégis megdöbbentették és felháborították első olvasóit.
Ezt a
hatást ma annál különösebbnek érezzük, mert Ady, ha őszinteségében rokona is
Petőfinek, közvetlenségben éppen nem az. Sohasem beszél egy bizonyos
eseményről. Még látszólag „alkalmi” versei is szimbolikus, általános, állandó
érzést fejeznek ki (Párizsban járt az ősz, A Gare de l’Est-en). Akárcsak a vers
megszerkesztésében, a téma kiérlelésében is, tudatosan vagy öntudatlanul, a
klasszikusokhoz tér vissza.
A vers érlelése
A
szerénység, a szemérem, a mindenkori illemkonvenciók mellett még egy fontos
szűrője van (vagy lehet) a költői vallomásnak: az érlelés ideje. A horatiusi
tanácsot a kilencesztendős érlelésről persze nemigen szokták megfogadni (maga
Horatius sem) – de azért nagy különbség a költő egyéniségek közt, hogy az
élményt azon melegében formálják-e meg, vagy várnak, amíg hasonló élményekkel
társulva tipikussá válnak. Másik különbség: küzdenek-e írás közben a kifejezés
formájával, tehát könnyen vagy nehezen dolgoznak-e, s hogy véglegesnek
tekintik-e a megírt verset, vagy utólag csiszolgatják meg.
Költők
életrajzai, vallomásai, megőrzött fogalmazványai sok érdekes titkát árulják el
az alkotásnak. Legtanulságosabb a leleplezett titkok közt az, hogy sziklába
véshető, szükségszerűnek, döntő jelentőségűnek érzett szavak sokszor egészen
másként hangzottak az első vagy akár harmadik fogalmazásban is, a költő súlyos,
hosszas töprengés után találta meg őket. A kézirat tanulmányozójának ez egy
pillanatra megrendítheti a hitét a szó szükségszerűségében. Hogyan, hát
lehetett volna ezt másként is mondani? De a hitetlenkedőnek nincs igaza. Az a
szó, amelyben a költő végre megállapodott, valóban az egyetlen lehető szó ezen
a helyen. De ha megtalálásához költői ösztön kellett, a meg nem felelő
elvetéséhez költői értelemre, kritikai gondolkozásra volt szükség.
A költő
rendesen szégyenli a később elvetett szót. Vannak, akik megsemmisítik
fogalmazványaikat. Ady, ha egyetlen szót változtatott is, újra kezdte a vers
leírását és megsemmisítette a fogalmazványt. „Nem akarom, hogy a konyhámba
lássatok”.
Az
érlelésre nem mindig formai okokból van szükség és nem is csupán azért, hogy az
élmény ráérjen tipikussá, szimbolikussá válni. Beszéltünk már erről, de itt is
el kell mondanunk: vannak élmények, amelyek a maguk forróságában nem bírják meg
a költői formálást. Ilyen a szülő friss fájdalma gyermeke elvesztésén (Arany
esete); ilyen a szerelem lángolása tetőpontján, vagy a tragikus szakítás
pillanatában. (Musset Az éjszakák című versei csodálatosan lesik meg az első
percet, amikorára az élmény már lehűlt annyira, hogy költészetté válhatik –
vagyis a költő szavakat találhat forróságának kifejezésére.)
A hangulat
Minden
vers egy bizonyos hangulat terméke. De ismét a költő egyéniségétől,
alkotásmódjától függ, hogy a hangulatot akkor rögzíti-e, amikor átérzi, vagy a
kívülről visszatekintő művész megfigyelésével gazdagítva, tipikussá érlelve,
utólag ábrázolja mint emléket. Egyes költeményekről ritkán állapíthatjuk meg
pontosan, hogy közvetlen hangulat vagy emlék szülöttei-e. Egy-egy versciklus
már állandó hangulat közvetlen hatását árulja el (Petőfinek az előző fejezet
végén említett ciklusai). A zenetörténet sok példát ad arra, hogy Handel vagy
Beethoven életük tragikus korszakaiban ujjongó zenét szereztek: vagyis a művész
lelkének pillanatnyi hangulatánál mélyebb, feltáratlan forrásai is vannak.
A világ
csak hangulat – vésette sírkövére Reviczky gyula. Igaza van-e Reviczkynek? – A
hangulatnál van a költői léleknek mélyebb, állandóbb eleme.
A világszemlélet
Petőfi
szentimentális volt a Cipruslombok írásakor és pesszimista a Felhők idején. De
azért nyilvánvaló, hogy nem szentimentális természet és még kevésbé pesszimista
filozófus. Hangulat és világszemlélet igen különböző dolgok. Berzsenyi
rezignált pesszimistának látszik A magyarokhoz utolsó versszakaiban, de
kevéssel utóbb, a felkölt nemességet aposztrofálva, így ujjong: „Él még
nemzetem Istene!”
Igazán
pesszimista költő alig akad a világirodalomban. Horatius, ami a görögöktől
átvett filozófiáját illeti, mindenesetre az, mert az élet mulandóságával csak a
mai nap fizikai örömeinek megragadását tudja szembeállítani. Egyetlen vigasza
műve örökkévalóságának tudata.
Van a
pesszimizmusnak kevésbé filozófiai, tehát költőkhöz illőbb megnyilatkozása is.
Ilyen a költő egyéni szenvedéseinek kivetítése a világba. Ez volt az olasz
Leopardi pesszimizmusa: neki elég okot adott a sors, hogy sötét színben lássa a
világot. Volt aztán a költői pesszimizmusnak egy – mondhatni – divatos formája,
a világfájdalom, Byron és követőinek lelkiállapota. A romantikusköltő
arisztokratikus pesszimizmusa ez: a magányos nagy lélek szenvedése a hétköznapi,
közönséges emberek világában. Vajda Jánosnál ennek a romantikus életérzésnek
utórezgései egyesülnek Schopenhauer filozófiájával és a modern
természettudományos gondolattal: a szenvedésnek nem lehet vége, az anyag
megmarad – „nem vész el innen semmi, semmi, csak ami nem bírt megszületni”.
Ilyen hangulat és ilyen gondolatok színezik sötétre Vajda természeti képeit.
Mégsem abszolút pesszimista. Tud haragudni a „vörös frakkosok”-ra, tudja látni
az ország szenvedését az abszolutizmus alatt, látja a nyomort, amelyen segíteni
kellene. Aki harci célt lát maga előtt, már nem pesszimista. Ezért nem
téveszthetnek meg bennünket Ady tragikus hangjai sem. Ő hisz az új vizekben, a
holnapban, a forradalomban.
A költő
világszemléletét nem abból – helyesebben nem csak abból – kell megítélnünk,
amit a világból megmutat, hanem abból, amivel a világ képét megtoldja. Hogy
igazi nagy költőt nem lehet teljesen beszorítani a pesszimista-optimista
sémában, fontos bizonyítéka annak, hogy ez a séma nem is alkalmas a világ helyes
szemlélésére. Voltaire-nek könnyű dolga volt, amikor a Candide mulatságosságig
túlzott borzalmaival nevetségessé tette az optimista filozófiát, de épp oly
könnyű ezzel a módszerrel, az élet szép és kellemes oldalainak rajzával a
pesszimizmust tönkresilányítani. A pesszimista-optimista sémával szemben
jogosan vetjük föl ezt a kérdést: vajon kielégítő szempont-e a világ
megítélésére az, hogy az életben több a kellemes dolog, mint a kellemetlen,
vagy megfordítva? Nincs más tartalma az életnek, mint az öröm és fájdalom? Csak
ezeknek méricskélésével állapíthatjuk meg: érdemes-e az életet végigélni?
Az emberek
milliárdjai puszta létezésükkel is bizonyítják, hogy ez nincs így. Nem kell
filozófusnak lenni; a legegyszerűbb ember is talál okot arra, hogy élni akarjon,
a legnyomorultabb körülmények között is.
A költő
pedig azért költő, hogy magasabbról tekintsen le a világra. Ám lásson meg
minden bajt, minden rosszat – ahogy Arany is látja és nem takargatja Fiamnak
című versében. De meg kell látnia – itt is Aranyt idézzük (Magányban) -, hogy
van egy magasabb harmónia a dolgok között vagy fölött. Vannak erkölcsi értékek,
önként vállalt feladatok, sőt szenvedések, amelyek élni érdemessé teszik az
életet a legszomorúbb körülmények között is. Van, aki az általános rosszal szemben
nem lát más vigasztalást, mint a vallásos hitet. De sokkal többet jelentenek
számunkra azok a költők, akik nem filozofálnak az általános rosszról, hanem
körülnéznek a hazában, a társadalomban, s nevén nevezik a rosszat: a politikai
vagy társadalmi elnyomást, vagy mind a kettőt. Minél sötétebb színben festik
ezeket, annál kevésbé nevezhetjük őket pesszimistáknak: mert a festésnek ez a
módja már harc. Innen csak egy lépés a tényleges harc megkezdéséig, a jövő
céljainak kitűzéséig, a zászló és a kard megragadásáig.
A
filozófiailag pesszimista Horatius jól érzi magát Augustus császár uralma
alatt, eszébe sem jut a politikai és társadalmi elnyomás ellen lázadozni. Ha a
régi erkölcsöket igézi, ezzel is Augustus politikáját szolgálja. De ha
Berzsenyi, Vörösmarty és néha Petőfi a régi dicsőségről beszél, a jövőre
gondol, azt akarja szolgálni.
A költő mindenkié
Lassan
kivész a költőknek az a fajtája, amely – Horatius szavával gyűlölte és kerülte
a profán tömeget. Nincs is profán tömeg, amely elől a kényes műértők, a „boldog
kevesek” kis csoportjához kellene menekülni. A tömegek, mihelyt a tudatlanság
vagy a rossz iskola szemellenzőit, kezükről a rabság vagy a nyomor béklyóit
levetették, mohón igyekeznek élni azzal a jogukkal, hogy minden szépséget
megértsenek és élvezzenek. Magukért és költőtársaikért is harcoltak a költők,
amikor a politikai felszabadítás zászlaját kezükbe vették. Ennek a harcnak
történetéből felvillantottunk már néhány képet, mikor más szempontból idéztük
Petőfi, Ady, József Attila verseit. Ám e könyvnek, amely új hidat akar verni a
költő és a tömegek között, méltó befejezése lesz, ha még néhány névvel és
idézettel egészítjük ki a költők felszabadító háborújának történetét. Ezek a
példák azt bizonyítják, hogy a költő világa – az emberiség.
De mielőtt
költői egyéniségekről beszélnénk, hajtsuk meg a zászlót az előtt, akit Riedl
Frigyes a legnagyobb magyar költőnek nevez: a magyar nép előtt, amelynek
szabadságvágya a kuruc költészetet megteremtette. ez a költészet, mikor Thaly
Kálmán jó szándékú és naiv sallangjai lefoszlottak róla, megmaradt, mit puritán
egyszerűségű, de annál őszintébb kifejezése a kétszeresen elnyomott magyar nép
harcának, labancok és urak ellen.
A
népszabadság gondolata internacionális nyomatékot nyer a franciák nagy
forradalma idején. Egyforma lelkesedéssel énekli meg az angol-francia
ellentéttel nem törődve Robert Burns, a skót népköltő s az idealista
szabadság-rajongó, a német Schiller. Ha a forradalom véres folytatása (mint a
Harangból látjuk) megriasztja is Schillert, internacionális voltában együtt
érez vele. Az Örömódában, amely Beethoven IX. szimfóniájának jóvoltából
kétszeres halhatatlansághoz jutott, milliókat ölel át s az egész világnak küldi
testvéri csókját.
Percy
Bysshe Shelley az angol ipari forradalomra transzponálja azt, amit a
franciáktól tanult. Shelley minden ízében forradalmár: a vallás, az
igazságszolgáltatás, a házasság béklyóit egyaránt össze akarja zúzni. Hogy a
gyáripar kialakulásának pillanatában hogyan érez a kizsákmányolt munkásság
iránt, azt Dal Anglia férfiaihoz című verse mutatja.
Angol férfiak, mért arattok,
ha mindig a porban maradtok?
Mért szősz, szegény angol takács,
ha a ruhád elhordja más?
Mért hízlalod, véded, amíg van
erő karodban, holtodiglan,
ki szívja életed erét,
komisz uradat – a herét
. . . . . .
Te vetsz s vetésed más aratja;
kincsed van s másnál a lakatja;
szősz s jó ruhát csak úrfi hord,
van kardod s elveszi a lord.
Vess, s légy ura az aratásnak;
gyűjtsél, s ne engedj senki másnak!
Szőj, s jó ruhád oda ne add;
kovácsolj kardot, s védd magad.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
A francia
forradalom magyar visszhangja legtömörebben és legerősebben a jobbágy-sarjadék
Batsányi János A franciaországi változásokra című rövid versében szólal meg:
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhattátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
Berzsenyi
gondolkozásában a szabadság fogalma sokáig egyértelmű volt a nemesi szabadságok
fogalmával. A magyarokhoz egyik régebbi fogalmazása még Rákóczi forradalmát is
elítéli. Hogy mit tanult a francia forradalomtól, s hogyan érti a „szabadság”
szót, arról ragyogó vallomást tesz Napóleonra című, epigrammaszerűen rövid
verse. Napóleon bukásának történetfilozófiailag is tökéletes magyarázata:
Nem te valál győző, hanem a kor lelke – szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba kerülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került,
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú,
Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség ügye bosszulva vagyon.
Berzsenyinek
igaza volt. De Európa urai nem a zsarnokot, még kevésbé a zsarnokságot
buktatták meg Napóleon személyében, hanem a forradalom szülte „trónbitorlót”. A
zsarnok bukása után még súlyosabb zsarnokság, a Szent Szövetség kora
következett, a legsötétebb politikai és szellemi elnyomás kora. És ezekben az
években s éppen a cári Oroszországban írt verset a szabadsághoz egy előkelő
származású fiatal költő: Puskin. Verséért családja birtokára száműzték. Ennek
köszönhetjük, hogy mélyebben megismerkedett az orosz néppel s a nép költészetével.
És hogy „nem javult meg”, annak bizonysága egy verses üdvözlet, amelyet a
Szibériába száműzött dekabrista összeesküvők után küldött.
A
sötétségbe 1848-ban világított bele Európa forradalmainak tűzvésze. Közben is
fellobbant a parázs az ír, görög és lengyel szabadságharcban, a franciák
júliusi forradalmában s az utána következő fölkelésekben.
A tűzvész
teljes ragyogását költészetünkben Petőfi jelzi. A népből jött, a néppel érezte
egynek magát, a népet akarta költészetben és politikában fölemelni. A szabadság
gondolata gyorsan fejlődött benne az egyéni szabadságtól a nemzet és a nép
politikai és szociális szabadságán keresztül a világszabadság gondolatáig (Egy
gondolat bánt engemet… 1846).
Petőfi
halála nemcsak forradalmi versei után tesz a lelkek mélyéig nyilalló
felkiáltójelet, hanem az „újra csendes” Európában is növeli a lelkifurdalással
vegyes bámulatot a szabadságért legtovább küzdő magyarság iránt. Heine szűknek
érzi német ujjasát a magyar né hallatára, mert szégyenli, hogy hazájának
polgársága elárulta a forradalmi eszmét. A forradalomtól nem érintett országok
költői, az angol Matthew Arnold, a norvég Ibsen zavartalanabbul hallathatják az
együttérző lelkesedés hangját. A száműzött Victor Hugo a nemzetét elnyomó III.
Napóleon mellett soha nem szűnik meg a többi zsarnokot is aposztrofálni,
elsősorban Ausztriát, amelytől „Sándor” halálát is számon kéri.
Idehaza az
elnyomatás legsúlyosabb éveiben allegorikus köntösbe rejtőzik a szabadság
gondolata. A legmerészebb hangot Arany üti meg A walesi bárdokban.
Az
elnyomatás reakciója általában a nacionalizmussá fejlődő nemzeti érzés. A
költőknek elég gond a haza sorsa, nem érnek rá az emberiséggel törődni. A
kiegyezés korának látszat-szabadságára, a gazdasági fellendülésre, az
értelmiség aránylag biztos elhelyezkedésére van szükség, hogy – idegen költői
irányok hatása alatt – valami inkább kozmopolita, mint internacionalista
szellem szűrődjék be költészetünkbe. Jellegzetes Arany vitája az új nemzedékes
képviselő Reviczky Gyulával. Az ifjú költő az „általános emberit” emlegeti,
Arany a bölcsőt áldja, mely magyarrá ringatta. De már Revicky kortársában,
Komjáthy Jenőben világtestvériséggé nemesedik a kozmopolitizmus.
Bennem lehellnek milliók,
Én vagyok az emberiség.
Petőfi
teljes útját az egyéni szabadságtól a nemzeti és szociális értelmű
világszabadságig Ady Endre futja meg újra, bonyolultabb körülmények között és
bonyolultabb módon. Embertelenebb világban az első világháború szörnyű
leleplezései segítségével jut el az ember szó új jelentőségéhez.
A
szabadságért, emberi jogokért vívott harcban szembenálló feleket már a kuruc
népköltők is helyesen ismerték fel. Ami náluk még ösztönös volt, az egyre
tudatosabban jelentkezett Vörösmarty (országháza) és Petőfi (A nép nevében,
Föltámadott a tenger stb.) verseiben. Ady emberi rokonszenve a forradalmár
ifjakra, a nyomorgó munkásokra, a nagybirtoktól szorongatott nincstelenekre
szorítkozik, és túlterjed a nacionalizmus megszabta határokon; hamar eljutott a
szociális értelmű internacionalizmushoz. 1908-ben írja a Magyar jakobinus
dalát:
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajjon vagy-e és mink vagyunk?
Vajjon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele.
Vajjon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele;
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang,
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem magyarok?
Meddig lesz még út a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk,
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
Az első
világháború cenzúrája egyformán ráfeküdt a szabadság és emberiesség minden
költő-harcosának mellére, minden hadviselő országban. Amit fulladozva és
hörögve felében-harmadában kifejezhettek, abban két jellegzetes alkatot
különböztethetünk meg. Babits Mihály az abszolút pacifista, aki minden
idegszálával szenved a vérontástól – akinek minden mindegy, csak béke, béke
legyen már (Fortissimo, Húsvét előtt).
Ady még
nála is kevésbé mondhatja ki teljes gondolatát, de a nótázó vén bakák
aposztrofálásából kiderült, hogy tudja: idegen érdekekért visznek vágóhídra,
mindegy, hogy ki esz meg bennünket – s érezhető az is, hogy tovább várja az
elkerülhetetlen forradalmat.
Azok az
évek, amelyeket az 1918/19-es forradalmak bukását követő fehérterror jellemez,
a győztes országokban a kiábrándulás kétségbeesett kacaját szólaltatják meg. A
dadaizmus és egyéb furcsa, rövid életű izmusok kora ez. Hullámverése eljutott a
mi avantgardista költőinkhez is. Keresett értelmetlenségek próbálják kifejezi a
világ értelmetlenségét. Olyan költők is, akiket nemsokára a szabadság és
emberiesség harcosainak élvonalában fogunk látni Aragon, Éluard -, most még
ebbe a formátlan formába rejtik kétségbeesésüket.
A mi
nyugatosaink első lírikus nemzedéke tragikus gyorsasággal hal ki a két világháború
közt. A második nemzedék java része a fajelmélettel tovább torzított
nacionalizmusnak esik áldozatául. A második világháború a harcterek
embertelenségét megtoldja, sőt megsokszorozza a haláltáborok embertelenségével.
Ennek a
viharfelhőnek harangoznak elébe legjobb költőink – a még élő nyugatosok mellett
elsősorban Illyés Gyula és József Attila. Az egyik számadó juhászoktól, a másik
városi proletároktól származik. Mind a kettő európai kultúrát szív magába.
József Attilához képest Illyés a szerencse fia: lelkifurdalást is érez, amiért
„úr” lett belőle. Ez a viszonylagos uraság, a polgári megélhetés, pillanatra
sem szakítja el a föld nincstelen munkásainak közösségétől. Nemcsak elnyomóik
és kizsákmányolóik ellen harcol: védi őket barátaik túlzó naturalista
ábrázolása ellen is, kutatja azt, ami életükben szép, költői, megindító.
Nagyapák
megszépített emléke él a lelkében.
Emlékek
fűtik József Attila líráját is – gondoljunk a Mama halhatatlan és égig emelkedő
soraira. De József Attilában egy egész osztály ősi emlékezete is él, évezredek
felhalmozódott szenvedése. Az ő emberiessége nemcsak a nemzethatárokon
emelkedik túl, hanem az idő kategóriájában is a végtelenig terjedést mondják el
A Dunánál versszakai:
. . . . .
II.
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
III.
. . . . . . .
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(…)
Versolvasás és versmondás
A költő
világát két határkő korlátozza: az emberi szó kifejező képessége és az olvasó
vagy hallgat befogad képessége. A szó nem értelmeket, csak fogalmakat fed. A
költői képre azért van szükség, hogy a fogalmak, képzettársítások útján
érzelmeket idézzenek fel. Ez a többszörös kapcsolás maga is torzítja a hangot,
a hallgató füléhez nem egészen az jut el, amit a költő mondott. Ha nem magunk
olvassuk, hanem előadótól halljuk a verset, az egy kapcsolással többet jelent,
hiszen az előadó egyénisége is beékelődik a költő és a hallgató közé.
Az
olvasásnak is, a versmondás meghallgatásának is megvannak a maga előnyei.
Az olvasás
előnye az, hogy a költő hangja, amelyet hallani vélünk, a mi belső hangunk.
Viszonyunk a költővel egészen személyes, úgyszólván eggyé olvadunk vele. Még az
esetleges félreértésnek is valamelyes értéket ad az, hogy a költő
mondanivalóját magunkra vonatkoztatjuk, a magunk lelkéhez alkalmazzuk. Könnyebb
az elmélyedés is, hiszen megállatunk olvasás közben, visszatérhetünk nehezebb
vagy szebb sorokra. És végül: hangulatunkat, ítéletünket nem befolyásolja a
körülöttünk levő, sokféle emberből összeverődött közönség.
Az
előadó-művészetről, megvallom, régebben rossz véleménnyel voltam. Igaz, hogy ez
a művészet akkor még nem is született meg igazában. Színész voltukról
megfeledkezni nem tudó színészek és színészi becsvágyban szenvedő műkedvelők
jelentek meg alkalmilag a pódiumon. Elharsogták vagy elfuvolázták, de
mindenesetre eljátszották a verset. Műsorra is főként a „szavalásra alkalmas”
költemények kerültek.
A
versmondásnak ma kialakult művészi elvei és nagy művészei vannak, akik
igyekeznek a vers érzésbeli vagy gondolati tartalmát oly híven visszaadni, mint
a muzsikus, aki egy kottafejet, egy előadási jelet sem hanyagolhat el. Hogy az
előadásba beleviszi a maga egyéniségét, az természetes. De a Szeptember végén
tíz versmondó művész tízféle interpretálásában egyformán szép és ugyanaz a vers
marad.
A vers
értelmezése, úgy, ahogy a versmondótól halljuk, világosságot gyújthat bennünk,
új, nem sejtett szépségeket tárhat fel.
Fennmarad
az a kérdés: tömegben ülve a nézőtéren, elég fogékonyak vagyunk-e, hogy első
hallásra a versnek minden tartalmi és formai, érzelmi és gondolati szépségét
élvezni tudjuk? Természetesen: nem. Valami mindig „elmegy a fülünk mellett”, s
nem lapozhatunk vissza, mint olvasás közben, ha észrevesszük, hogy figyelmünk
ellankadt egy pillanatra. Ugyanígy vagyunk a zenével is. Egy tréfásan komoly
mondás szerint komoly zeneművet mindjárt legalábbis – másodszor kell hallani.
Egy Beethoven-szonátában vagy szimfóniában, amikor tizedszer vagy huszadszor
halljuk, még újabb szépségeket fedezünk el. Ebben része van az előadóművészek
vagy karmesterek különböző egyéniségének is.
Nos, a
tapasztalat azt mutatja, hogy a közönségen örvendő moraj fut át, ha a
versmondótól egy jól ismert vers címét hallja. Bizonyára sokan vannak, akik tíz
művésztől tízszer is hallották a verset, s most annál jobban élvezik. Megértése
már nem okoz fáradságot, figyelni tudnak az előadás árnyalataira, sőt arra is,
miben különbözik X művész értelmezése Y-étól.
Ma már
sokan olvasnak verset, de arra kevés embernek van ideje, hogy verseskönyveket
újra meg újra elővegyen, kedves verseivel négyszemközt maradjon. Az a
statisztikailag igazolható tény, hogy fővárostól faluhelyig rengeteg
előadó-estet rendeznek, s ezeknek lelkes közönsége van, egymaga elég a
versmondás szociális értékének bizonyítására.
Az igazi
költő mindig mindenkihez akart szólni. Ma mindenkinek jogát elismerjük arra,
hogy a művészet legmagasabb rendű alkotásainak megértéséhez, élvezéséhez
fölemelkedjék. Az olcsó és nagy példányszámú könyv sokat jelent e téren, de
amit az olvasás magában el nem érhet, ahhoz közelebb visz a tömegek nagy
nevelője, a versmondás művészete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése