Gyászol nő - Thomas Couture festménye
Kicsi gyermek voltam, amikor elveszítettük
édesapánkat. A nagy üveges kocsi elvitte otthonról, és mikor kikísértük, végig
a fő utcán, bizony nemigen hullott könny szememből, csak csodálattal és
kíváncsisággal néztem a sok-sok idegen arcot. Nem tudtam, nem is éreztem,
milyen nagy változás állott be akkor a mi kis életünkben, kit és mit vitt el az
a nagy üveges kocsi a sok virág alatt.
Csak amikor már fölcseperedtem, akkor jöttem rá,
hogy kis családunk legerősebb támaszát veszítettük el benne.
Édesanyám attól kezdve állandóan fekete ruhában
járt és mindig nagyon szomorú volt az arca. Ajakán nem fakadt vidám nótaszó és
azon csodálkoztam legjobban, hogy nem örül a mi hangos, játékos, bohó örömünknek.
Ha Pista öcsém vidáman hozzáfutott, nem kapta fel kacagó örömmel, hanem magához
vonta ölelő két karjával és a szeméből könny csordult ki.
Mi, apró emberkék különösen azzal a fekete
ruhával nem békültünk ki. Kálmán bátyám meg is kérdezte:
- Édesanyám, nincs már meg az a régi szép
ruhája?
- Nincs, kisfiam.
- Akkor miért vette ezt a csúnyát?
Szomorú arca még bánatosabb lett, és ismét könny
fakadt azelőtt mindig vidám szeméből.
- Mert… - elfulladt a hangja a zokogástól.
Nem értettük ezt a fájdalmat, de mi is vele
sírtunk. A mi szemünk hamar felszáradt, de az övében sokáig ott ragyogott még a
fájdalom gyöngye.
Néhány év múlva eljött hozzánk Róza néni. Egy
délután engem is behívtak magukhoz. Nem tudtam, mit akarnak, de elszorult a
szívem, mert mindig volt valami, ami miatt féltem az ilyen behívásoktól.
Róza néni szólalt meg:
- Józsi, eljössz-e velem Gyöngyösre?
Felvidámultam, megkönnyebbültem.
- Vonaton megyünk?
- Azon.
De sokáig ott maradsz, mert nálunk jársz majd
iskolába. Eljössz?
- El – és már futottam kifelé. – Vidáman újságoltam
Kálmánnak, hogy Gyöngyösre megyek vonaton!
Hej, hogy sírtam volna, ha a jövőt takaró fátyol
egy pillanatra fellebben, de így nem sírtam akkor sem, mikor az állomásra
kikísértek. Hogy is sírtam volna! Vonaton utaztam, először életemben!
Míg az indulásra vártunk, édesanyám egyik kezét
mindig szöszke fejemen tartotta. Azután szorosan magához ölelt, lehajolt
hozzám, hosszan, sokszor megcsókolt.
- Fiam… kisfiam… légy mindig jó és tanulj jól…
Hangja halk volt és könnye az arcomra perdült.
Egy pillanatra az én kis szívemet is elöntötte a fájdalom, s mikor már
indultunk, visszafutottam hozzá és még egyszer magamhoz vontam édes arcát.
Aztán vittek a dübörgő kerekek.
Csillogó szemmel ültem az ablaknál, a szomorúság
madara gyorsan kiröppent a szívemből. Idegen tájak vágtattak el mellettem és
ragyogott a szemem, úgy bámultam a napsütötte vidékre. Örültem az útnak, a
megérkezésnek, az idegen városnak, a vidám unokatestvéreknek. Kacagás volt az
egész napom.
Estére bizony nagyon elfáradtam. Bevezettek a
fiúk szobájába, megmutatták az ágyamat. Levetkőztem, letérdeltem az ágy elé és
imádkoztam. Most is azzal fejeztem be az imádságot: „Adjon Isten jó éjszakát
édesanyámnak, testvéreinek, mindenkinek”. És önkéntelenül felálltam, indultam,
hogy lefekvés előtt kezet csókoljak édesanyámnak. Abban a pillanatban lett
világos előttem, hogy nincs mellettem, nincs velem, nem simogatja meg szöghajamat
és nem csókolhatja álomra szemeimet. Nem tudom, mit éreztem, de kibuggyant
ajkamon a zokogás és álomba sírtam magam.
Addig nem éreztem, hogy van édesanyám,
természetes volt, hogy vele, mellette vagyok. Most azonban mindig jobban-jobban
hiányzott. A nappalok zajában csak elfelejtettem valahogyan. Az új város, az új
iskola, a sok-sok új pajtás lefoglalta minden figyelmemet. De este mindig
forró, égő fájdalom volt a szívemben, mikor imádkoztam:
- Adjon Isten jó éjszakát édesanyámnak…
Azután már nem sírtam, csak sokat, nagyon sokat
gondoltam rá. Ugyan mit csinál? Gondol-e ő is rám?
Egész alakja úgy felelevenedett lelkemben,
mintha mindig velem lett volna. Még a hangját is hallottam:
- Légy mindig jó, tanulj jól…
Ez a lelkemben felcsendülő hang irányította
akkori kis életemet, minden cselekedetemet. Szelídebb, jobb lettem, mert ő
akarta. Unokatestvéreimet úgy kellett virgáccsal a könyv mellé kergetni, de én
szó nélkül tanultam. Mert édesanyám mondta!
Este lefekvéskor, világosan láttam kedves arcát,
csakhogy mindig szomorúnak, bánatosnak. Miért olyan szomorú? Miért olyan
bánatos? és miért van mindig abban a csúnya fekete ruhában? Ha nekem pénzem
volna, olyan szép ruhát vennék neki, mint amilyent régen hordott. Ha azt a
ruhát felvenné, bizonyosan vidámabb lenne az arca is, nevetős az ajka. De –
Istenem! – nekem nincs pénzem!
Az idő haladt. Az életem csendesen folyt.
Tanulás, játék, azután megint tanulás, játék. Nem tudtam én, jól tanulok-e vagy
nem, csak tanultam. Tanáraim nemigen dicsérgettek, de nem is korholtak.
Feleleteim után el-elhangzott egy „jól van”, de én nem azért tanultam, hanem
azért, mert fülemben csengett édesanyám hangja.
Nagyon vártam az év végét, mert édesanyám
megírta, hogy értem jön. Vidáman, örömmel gondoltam erre a napra, az évzáró
ünnepély napjára, mert akkorra vártam édesanyám jövetelét. Csak az fájt, hogy
nem mehettem ki elébe az állomásra, mert a vonat délelőtt 10 órakor érkezett. A
mi ünnepélyünk akkor még nem fejeződött be, és a bizonyítványt sem kaptuk meg.
Lázasan, türelmetlenül vártam a mise végét. Az
ünnepély, az igazgató úr beszéde nem érdekelt. (Talán most lép ki édesanyám a
vonatból, és én nem lehetek ott.) Még a jutalmak kiosztására sem figyeltem. Úgy
tologattak előre a társaim, hogy átvegyem a borítékot, amelyben a nekem
ajándékozott három arany volt.
Bizony, nagyon félszegen hajolhattam meg az
áldott jó igazgató úr előtt, azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. A jó bizonyítványnak
sem örültem, mert akkor már egész lelkem azzal volt telve, hogy pénzem van, -
pénzem, sok! Viszem édesanyámnak. Vegyen rajta magának valamit. Mit is? Igen! A
csúnya fekete ruha helyett egy szépet, amilyet régen viselt.
Siettem haza, nagyon siettem.
- Édesanyám!...
Hozzá futottam, öleltük, csókoltuk egymást. Még
könnyezett a szeme, amikor a bizonyítványomat és a borítékot a kezébe fogta.
- Mi van ebben, fiam?
- Arany, három arany! Édesanyámnak adom, hogy a
csúnya fekete ruha helyett vegyen magának szépet, másikat! És legyen ezután
mindig jókedvű!
Már mosolygott könnyező szeme, amikor hozzám
hajolt, hogy megcsókoljon. És ez a mosoly drágább volt nekem a világ minden
aranyánál.
Forrás: Gyakorlati
pedagógia 4-5. sz. 655-669. l. - 1940.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése