Tavasz van nálunk, - hátborzongató,
Virágos fákra ráfagyott a hó.
Vihar dühöng az ég-bura alatt,
Országok nőnek s porba hullanak.
Tavasz van nálunk, - nyugtalan tavasz.
Csírázik benne öröm és panasz.
Emitt is, ott is zűrzavar arat
S megtorpan tőle sok szép akarat.
Sikongva száll a sorsűzött sirály,
A perc, az óra bánatot kínál.
Verekszik most a tegnap, meg a ma,
Más úton megy a gyermek és apa…
Holnapot, jövőt kovácsolnak itt
S az lesz a győztes, akié a hit.
Hitemmel együtt, mint riadt madár,
Elrejtőzöm egy eldugott tanyán
S szurágta szívem megcirógatom,
Hogy hallgasson és ne fájjon oly nagyon.
Menekszem messze a felhők fölé,
Elporladt évek s századok mögé
S a magyar múlttal elbeszélgetek,
Hogy hegedjenek a nyitott sebek,
Hogy édes álom fakadjon helyén
És játszótársam legyen a remény.
Évszázadoknak hamuja alatt
Kipattan halkan az idő-lakat
S vezet a múlt az évek nyomdokán.
Látom, hogy dúlt az utolsó pogány
A borzadt rögre bíborhajnalom, -
S a hit magjával hintette tele
Csodáknak láttán szívem feldobog:
Az első iskolák és templomok
Győztes keresztje integet felém…
Korona csillog egy király fején…
Zsolozsmás ének, ujhódás, öröm,
Imádság, munka, áldás a rögön, -
Mert nyúlt egy kéz, egy Isten-adta jobb,
Melynél e honban nem volt még nagyobb!
Kinyúlt a kéz, a szent király keze
S a hit magjával hintette tele
Az ősi lelkek szomjas ugarát.
Sok évezrednek fundamentumát
Sziklára rakta győzedelmesen
S nem győzte ördög jégverése sem!
Nem győzött rajta dél, nyugat, kelet,
A Szent Kéz védte ezt a nemzetet!
Világra szóló volt a magvetés!
De jött a jaj és jött a temetés.
Kilencszáz éve… Igy susog a Múlt:
A néma test a néma földbe hullt.
Virág, madár, - a szív is sírt nagyon…
Első királyát temette a hon.
István királyt, a vezért és papot,
Aki jobbjával bölcsőt ringatott,
Harcolt, épített, keresztet vetett,
Fölébresztett egy alvó nemzetet.
Isten kezébe tette a kezünk.
Azóta élünk! – s el nem veszhetünk!
Kilencszáz éves áldott jobb keze
Nem porladt el, még most is int vele.
Sebünkhöz nyúl és enyhül a sebünk,
Áldón ölel, ha rá emlékezünk.
Áldón ölel, ha rá emlékezünk…
Megfogja most is mind a két kezünk –
- Elűzve tőlünk bánatot, borút –
Egymásba fonja, mint a koszorút
S mint villanyáram száll az üzenet:
„Csak úgy arattok győztes ünnepet,
Ha testvérkéz a testvérkézbe téve,
Mint bonthatatlan,
istenáldott kéve
Együtt építi azt a
templomot,
Amelyben testvér minden
szem homok,
Minden verejték,
minden szívverés,
Az agyban, vérben
minden lüktetés,
Egy út, egy cél és
egy az akarás:
Kereszttel kézben új
feltámadás!”
Tavasz van nálunk…
Elolvadt a hó.
A napsugár is jóra
biztató…
A lelkünk, szívünk
mért is vérzene?
Kezünket fogja
Szent István keze!
Forrás: Gyakorlati
pedagógia 4-5. sz. 1940.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése