A háborús nagy iskolában,
Halálos harcok mámorában
Klió, ki mindent följegyez:
Kit ide írt föl: mind hiányzó
S halnitudásban mind jeles.
Nevüktől ég a büszke márvány
És szól: reám csak vérnek árán
És csak arannyal szabad írni, -
S aki olvassa, annak – szabad sírni…
Nagy sírásó a magyar élet,
És sok vért szomjaz szakadatlan
És temetők porából éled,
És holtakból lesz halhatatlan…
Így haltak ők is, hős diákok,
Vihartól tépett, elgázolt virágok;
A föld porából égre nőttek,
A magasságban kell keresni őket,
És – fölfelé kell nézni rájok!...
Testvérek, magyarok!
Hazáért halni: szép halál,
De néktek, óh, jaj! nincs hazátok,
E föld még megváltásra vár…
Ha lesznek újra férfiak
S teremnek újra hős diákok,
Ha bosszúnk forrva fölriad
És vérrel írunk új világot, -
Csak akkor lesz itt igaz ünnep,
Föltámadása nemzetünknek,
És megdicsőül minden hős halott,
S míg hálát zengünk majd az Urnak,
Az égen büszkébb fényre gyulnak
A sápadt magyar csillagok;
Szemünkre tisztább könny szivárog, -
Igy fogunk, büszkén, nézni rájok,
Szívünkben dallal, diadallal:
Dicsőség nektek, hős diákok!
Forrás: Gyakorlati
pedagógia 4-5. sz. 1940.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése