Mécs Lászlóról ma igen nehéz íjat írni. Bár alig hat
esztendeje, hogy első verses kötete megjelent (Hajnali Harangszó), mégis benn
él neve a magyar irodalmi köztudatban, egyre-másra jelennek meg róla
ismertetések és tanulmányok, egyik-másik verse már az iskolai olvasókönyvbe is
belekerül, sőt költészete körül irodalmi vita támad.
Bármennyire
ismerik azonban Mécs László
költészetét, még sincs róla kialakult közvélemény. Kivéve azt a megállapítást,
hogy tehetséges költő, minden kritikus mást lát benne és gyakran homlokegyenest
ellenkező vélemények hangzanak el róla. Amikor Bodor Aladár* (Debreceni Szemle 1928) már első kötetében a teljesen
kész, érett költőt találja meg, Brisits
Frigyes* (Élet 1925) szerint nem lehet még róla elmondani, hogy teljesen készen
van. Császár Elemér* (Budapesti
Szemle 1929) ezt írja: „Ismeretes, hogy Mécs
László irodalmi szereplését az ún. emigráns írók között kezdte, forradalmi és
pacifista szellemben.” Nem sokkal e sorok megjelenése előtt pedig Avasi Sándor* (Prágai Magyar Hírlap
1929. febr. 3.) megállapítja, hogy „Mécs nem forradalmár, de a forradalmi
költészet bátor hangján beszél.” S míg Császár
Elemér* (Budapesti Szemle 1925) azt találja, hogy Mécs mindig eredeti és „mindig
újszerű, amit énekel”, addig Komlós Aladár*
(Nyugat 1926. II. kötet) azt hirdeti, hogy „Versei osztódással szaporodnak.
Lelkébe nem kerül új versnemző megindulás, egy-egy régi élményről csingilingiz
újra meg újra.” Említhetnők még egyszer Bodor
Aladárt, aki Mécs verseiben szigorú logikájú szerkesztést talál és Rédey Tivadart* (Napkelet 1924), ki a
konstrukcióhiányt rója meg bennük, és idézhetnénk még több véleményt, melyek Mécs Lászlóval kapcsolatban
sajátságosan ellentmondanak egymásnak.
Miért
oszlanak meg ennyire a vélemények? Ha Mécs
László valami meghatározott irodalmi párthoz szegődött volna, mint ahogy annak
idején Ady eljegyezkedett a
Nyugattal, akkor mindez érthető volna. De Mécs
irodalmilag teljesen független egyéniség, versei a legkülönbözőbb
folyóiratokban jelennek meg. Külső okok tehát nem magyarázzák meg ezt a
jelenséget, s így okát a költő egyéniségében kell keresnünk.
És
itt meg is találjuk. Mécs László lelki kettőssége ez az ok. Felismerte
ezt már a kritikusok egy része, de maga a költő is. Két különböző gyökérből
táplálkozik költészete. Az egyik: az életet a könnyebbik oldaláról nézni, „pacsirtadalos”-ként
élni, a másik: másokért élni és velük szenvedni. Innen verseiben harmónia és
diszharmónia különös váltakozása, innen költészetének ellentétes értékelése.
Nem
akarjuk mások után újra idézni azon sorait, melyekben arcának kettősségéről
beszél. De lehetetlen nem idézni remek versét, ahol két nagybátyja képében
önmagát szimbolizálja. Az egyik nagybácsi:
Bájos, gézengúz, vén bohém gavallér,
ki megmaradt csodának még e korban,
amelyben vér foly és sátáni tallér.
A
másik, a pap:
Az öccse nem tud ily kacagva élni:
Kigyót rejt néki álmok rózsabokra
s fájdalmas volna útját újra mérni.
A
költő szíve „hintáz köztük… újra s újra” , s ha hangulata szomorú,
… lelkembe toppan tréfa-készen
az arszlán, súg gáláns históriákat
s pipaccsal tarkul mélaság-vetésem.
- - - - - -
Máskor, ha kedvem lakziban bokázgat,
- - - - - megjelen
másik nagybátyám és fülembe súgja,
hogy meghalok tán még ez éjjelen…
(Az elvarázsolt kertnek nincs kiútja…)
(Két nagybátyám)
*
Mécs
László lelki kettőssége mindenekelőtt a fiatalos, szinte gyermekes életörömben
nyilvánul meg, amellyel szemben áll a magára kényszerített felelősségteljes,
öreges póz. Gyermekes kedvteléseiről kedves képet rajzol egy levele. Ezt írja
benne: „… én szeretek diákosan elbújni, lézengeni az emberáradatban, gyerekesen
végigkóstolni a vurstli, angolpark gyerekességeit, szóval kószálni a „lopott
pillanatok parkjában”, jelentéktelen, de emberi dolgokkal színezni a lelket,
lesni az emberarcot ezer apró öröm és szenvedés tükrében”.
De
nem élvezheti felelőtlen fiatalságát:
Vénít az, hogy mindég komoly szemek néznek
nem nomádként: magvetőként, komolyként idéznek.
(Egy bújdosó szegénylegény)
És
ha lakodalomba megy, míg mások mulatnak, táncolnak, neki gyermekarccal a vének
padkáján van a helye, mert ő a falu plébánosa, a tisztesség így kívánja.
Iparkodik korához „minden reggel hozzáhazudni néhány évet”, de a szívét hiába
próbálja véníteni. Kínos vergődés ez, hiszen ereiben még bolondos álomkergető
április van s szeretne lenni „gyöngyös kacagás kicsi lányok örömpiros ajkán”, s
hetyke virág „duhajok suta, félrecsapott garázda kalapján” (Megint barátkozom a holddal). Nem
lehet, mert férfi lett.
kinek a lába-léptét megvigyázzák,
kinek híres barátok paroláját
elküldi minden táj.
(Vége a fiatalságnak)
Megirigyli
az öreg papokat, kiknek véréből már kiégette az Úristen a vágyakat és vétkeket
s a szívük „nagy, csöndes békesség-virág” (Öreg
papok). A maga számára is alig várja, hogy elérkezzék az élet tele, amely „csonttá
lagyaszt szerelmet, álmokat… s acélossá keményíti a sziveket” (Téli rapszódia)! Milyen lelki harcokat
árul el ez az elégikus vágyakozás az öregség után! Pedig azt írják róla, hogy Mécsnek lenni jó!
Egy
másik fejezete Mécs László lelki
kettősségének a pap és a legényember problémája. A pap Isten szolgája, akihez
nem illik a földi gyönyörök vágya, a legény-ember pedig szabad, mindenütt
nyílik virág számára. Ez a probléma már más katolikus papköltőknél is
felvetődött, példa rá Harsányi Lajos
nem egy verse. Mécs László egy úton
halad Harsányival: mind a ketten
tudják, hogy katolikus pap számára nincs szerelem a Krisztusén kívül. Mécs így énekel:
A nagy Kísértő szerelem-rögöt
dobál belém, ha lát és azt hiszi,
hogy tűzvészt gyújthat kék szemem mögött…
Álom-tengernek partján egy hegyen
halászik.. horgán asszony-báj cselez,
hogy férfit fogjon kis arany legyen..
pedig én már a Jézus könnyeit
kutatgatom a szegények szemén
s iszom a jóság harmat-gyöngyeit…
(Öreg papok)
Ha
egy pillanatra szeretne megfeledkezni magáról, a szíve mindjárt meakulpát
kongat. Nem olyan nagyon virágos út ez a lemondás útja. A költő sokáig
ténfergett a „habozások hídján”, s csak kemény tusa után borult Jézus szívére.
És éppen, mert látjuk, a papköltő nemes erőfeszítését, azért hat kissé
disszonánsan az itt-ott felcsapó Ady-hangú
duhaj legénypóz:
Hej, ti vándor vén legények,
sorsosim, víg agglegények!
Hejehujjás cigányélet
a mi sorsunk: dáridó,
vérző szivet ámító.
(Az anyák)
Szoros
összefüggésben van a most tárgyalt problémával egy másik: Mécs nagyon szereti a gyermeket, de neki, a katolikus papnak nem
lehet gyermeke soha: „… sohse lesz gyümölcsöm…” énekli bánatosan. Innen van költészetében az
agglegénykedés szomorúsága.
Ez az út az agglegények bánatkövével rakott útja:
jégre dobban lábam lépte s mindörökre nyoma vész.
Két oldalt a dermedt vágyak, vetélt célok, holt remények
soha-nyíló akácfákként állnak, állnak feketén…
Bimbók helyett könnyek gyöngye gömbölyül az ágak végén.
(Siratnak engem a fák)
Gyermekszeretete
egészen sajátosan közvetlen hangú, új-romantikus zamatú versekben szólal meg.
Megremeg, mikor a kandi gyermek kérdéseivel ostromolja, mert primitív ösztönnel
a legmélyebb titkok körül jár a világot felfedező gyermek kíváncsisága:
Gyermekkezecske bal kezemben. búcsúra megyünk;
„Mécs bácsi, miért van búcsú?
Miért mennek a felhők az égen?
Miért vannak koldusok?
Jézuska miért van a kereszten?”
Ezer Miért! Ezer száj nyílik a hajszálgyökéren!
Ezer szájon át szívja az őstavasz tejét.
Bársonyló bőrén átüt az őstavasz teje:
világít apukának, mamukának, nagymamának.
Aki hozzányúl: beléborzong egy lüktetés,
egy kacagás, egy álom az őstavaszból…
(Palika)
Mécs Lászlót mindenki az
emberszeretet poétalelkű apostolának ismeri. Azt azonban kevesen veszik észre,
hogy a szeretet prófétája is nagy harcot vív az önzéssel, míg eljut a prófétai
magaslatra. Ember leszek az emberekkel című
versében azt írja, hogy önzésében eleinte ő is épp úgy menekült a szomorúság
elől, mint a vadludak az ősz elől; hiszen:
Embernek is van vadlúd-vágya:
álmodni örököröm-ágyba,
lakodalomból lakziba,
virágos rétről más felé,
egyik tavaszból más felé
repülni, mint a vadliba…
(Ember leszek az emberekkel)
de
a szenvedések katarzisán át ember lett az emberekkel: szomorúságuk most már az
ő szomorúsága, örömük az ő öröme.
Nem
önként választotta a részvét útját, a kor testvérisége őt „megverte”, írja
egyik versében (Üzenet milói Vénusnak).
Nem akartam fáklya lenni, Jákob-létra, alagút
élni, mint a többi testvér: nagy hajókat hordó tenger,
ember-tenger csöppje lenni, játékos hab, szürke hab,
de az Úrnak akaratja kipányvázott önmagának…
(Siratnak engem a fák)
Az
Úr akaratából hajtja valami csodálatos kényszer az emberi szenvedés felé. A
természetes önzés hiába lázad fel benne: a belső kényszer nagyobb nála.
Mécs
szeretete elsősorban az élet hajótörötteinek szól: a háború rokkantjainak, öreg
nyugdíjasoknak, a föld félrelököttjeinek, a koldusoknak s a mindenféle
proletároknak. És itt kényes ponthoz érünk. Mécs Lászlót az a vád illette, hogy „bizonyos szociáldemokrata
mellékzönge csendül ki verseiből”* (*Császár
Elemér, Budapesti Szemle 1925.) És tényleg, ha a harminc évig hűségesen
szolgáló kivénült bérest az úr koldussorsra löki és nem szánakozik rajta sem a
püspök, sem a gróf, ha halljuk a gúnyos megjegyzést, hogy a szegény asszony
temetésén
ujságírók nem tolongtak följegyezni mennyi évet
élt és mennyi volt a gróf és mennyi csillár csillogott –
(Temettünk egy öreg asszonyt)
és
mikor a földet proletárvér trágyázza és a vadárvácska világproletár lesz, s a
vörös földrengéskor „a kegyelmesek és patkánylyukba bújtak”, - ha mindezt
halljuk: érezzük, hogy Mécs László
nem főúri káplán, hanem a „szegények papja”. De mindez korántsem „szociáldemokrácia”,
vagy pláne marxizmus, hanem a földhöz ragadt szegénység közelségében élő falusi
pap keserűsége, mely nem doktrinér világnézetből, hanem krisztusi szánalomból
ered. A Jövőbe zengő ének-ben
különben nyílt hitvallást tett arról, hogy ő nem osztályharcot, hanem
keresztény szeretetet hirdet. A vezérségükből kicsöppent vezérek vádolják
Istent, hogy farkasoknak prédájául hagyta juhait, holott ők a hibásak: az ő
bűneik súlyától billent meg a földgolyó. Mert nem szerették a szegényeket s
hagyták őket botorkálni a Sátán tarlóin:
- - - - - - -
Bíborágyon kéjelgett a Bujaság,
mámorok borától ájuldoztak a kevesek,
míg kint a menyboltot öklözve
vonított a milliótorkú Nyomor!
De
most tettre ébredtek a milliók s döngetik a nyomor Jerichofalait. A
megváltozott világ vezéreihez így szól a költő szózata:
Szárítsátok ki a multak mocsarát,
töltsétek be a korgó gyomrokat,
állítsátok el a könnyek patakját,
- - - - - -
egyengessétek az Úr útját,
viruljanak ki körülötte
az áhítat, szeretet szelídkék virágai
s jöjjön el az ő országa…
(Jövőbe zengő ének)
A
nyomort épp oly rikító színben látja, mint a szocialisták, sőt ábrázolására nem
egyszer átveszi a szocialista frazeológiát. Nem teszi azonban magáévá a
szocialista ideológiát. A szocialistákkal ellentétben a nyomor megszüntetésére
nem az osztályharcot akarja, hanem a Krisztus uralmát. (Ugyanaz a gondolat ez,
melyet XI. Pius pápa Krisztus királyságának ünneplésével kíván a lelkekbe
beleégetni.) Hol van az áhítat szeretet szelídkék virágaival illatozó Krisztus
országától a szocializmus gyűlölködő mentalitása! Mécs László a krisztusi
emberszeretet ifjú hevű apostola…
Újabb
verseit különben még kevésbé érhetné a szocializmus vádja. az ifjú titán
hamarosan meghiggadt, az élet realitása kinyitotta szemét s látva, hogy
legtisztább szándékait is félremagyarázzák, verseiből lassan eltűnnek az
erősebb szólamok a félreértett „proletár” szóval együtt.
Nem
éppen a véletlen játéka, hogy az elszakított Felvidék reprezentáns költője a
testvéri szeretet apostola. Ennek az agyonnyomorított országnak szüksége van a
szeretet vigasztalására. A felvidéki irodalom hivatása éppen ennek az egymillió
magyart összefogó szeretetnek a szétsugárzása. Köztudomású, hogy a Felvidéknek
a régi Magyarországban nem volt sem sajátos költészete* (* Könyvbarátok lapja 1928. Alapy Gy.: Szlovenszkó irod. élete.) sem
jellegzetes politikai élete.* (* Magyar
Szemle 1928. IV. kötet. Flachbart: Magyarság cseh uralom alatt.) A
politikai téren való szervezetlenséget most is sínyli a tót és rutén Felföld
magyarsága, míg az irodalom nem csekély részben Mécs László hatása alatt kezd már határozott jelleget ölteni. Az
egymásra utaltság és a „szeressük egymást!” a fő motívumai ennek az irodalomnak,
amely most legfőbb összetartó kapcsa a felvidéki magyarságnak. Teljesen osztjuk
Bodor Aladár véleményét, aki Mécs Lászlót mint modern költőt mutatja
be, mert kora haladó követelményeinek lép elébe. A változott viszonyok folytán
most csak tengődő magyar Felvidék lelki követelményeit tényleg semmi sem tudja
jobban kielégíteni, mint Mécs László
evangéliumi szeretetet hirdető költészete. Így nem is csoda az a határtalan
lelkesedés, amellyel felvidéki előadó esetéin a költőt körülrajongják. (Ugyan a
rajongás nemcsak a költőnek szólt, hanem a szavalóművésznek is.) A Prágai Magyar Hírlap Mécsnek az idén
télen tartott losonci előadóestjéről a következőket írja: „Mécs László ennek az
összefoglaló világnézetnek a tolmácsa s az estély hallgatósága, amely valóban
faji, felekezeti és osztályhelyzetre való tekintet nélkül verbuválódott, nem
akarta leengedni a pódiumról a költőt.”
Mécs
László lelki kettősségének egy újabb formája a költő emberszeretetének és
magyarságának problémája. A Széphalom
olvasói előtt ismeretes az az irodalmi vita, amely Császár Elemér és Farkas Gyula
között részben e lap hasábjain e témáról lefolyt.* (* V. ö. Széphalom 1929.) A vitához nem óhajtunk hozzászólni, csak
néhány sort idézünk Mécs László egy újabb verséből a kérdéses probléma helyes
megvilágításához:
Igaz,
álmodozom a Minden Ember Tornyáról, véres maltert hordok rá,
de dinamitot tudnék alátenni, hogy anyagom legyen,
hogy tetőt építsek a viharban didergő Magyarság fölé,
mert az Emberiség csak álom s a Magyarság most vérző
valóság.
(Vitatkozás a hírharanggal)
Azt
hisszük, ennél világosabban nem fogalmazhatta volna meg hazafias és humánus
érzelmeinek viszonyát! Másutt ő ítéli el a nádlelkeket:
Akinek nincs könnye testvére számára,
aki kufár-zsidó s maga hazájára
is kész csapni vásárt, hogyha akad ára:
bunkósbottal küldjük Halál határára.
(Vigasztaló önmagamnak)
Császár Elemér szerint Mécs László ideálja a vörös zászlón a fehér
kereszt, melyről Császár
megállapítja, hogy „nem kell nekünk, mert a magyarság a saját vérén vásárolta
meg azt a tanulságot, hogy ez a két szimbólum, a kommunisták vörös zászlója s
kereszténység fehér keresztje, nem fér össze”. Kommunista vörös zászlóval
csakugyan nem fér meg a fehér kereszt, de az idézett versben Mécs László „Krisztusvérrel festett vörös zászlót fehér kereszttel” emleget. Ez
ugyebár másképp hangzik?
*
Aki
annyira tudatában van önmaga lelki kettősségének, mint Mécs László, az az életben is mindig észreveszi az ellentéteket.
Ezért látja meg a hősi megmozdulásra képtelen város és az „Istenszomjas,
búcsús, friss emberek” közt a nagy ellentétet (Búcsúsok a városban); a harmadosztályú vasúti kocsi együttnevető
parasztközönsége közt a maga és a vele szemben ülő zsidó kiközösített árvaságát
(Két árva), a bálterem forró
kábulatában keringő démon-anya mellett a keservesen felzokogó gyermeksírást: „Anya
kell, anya kell!” (Anya kell); ezért
érzi az élet olyan pillanataiban is, mikor az osztálykülönbségek eltűnnek, hogy
„Jön egy pici földrengés és szétfolyik a szeretet” (Egyszerű találkozás); ezért látja meg azt az űrt is, amely jóságos
anyák nyílt egyszerűsége és kulturált fiaik gőgös zárkózottsága közt tátong:
… Kinn álldogált két méla férfi,
diszkréten egymást egy se kérdi,
mi fáj, mi bántja és mi vérzi.
Hazug század két elneveltje…
Bent azalatt a fülke mélyén,
tán a meghalt férjről beszélvén
két öreg asszony könnye csordul
a nagy, közös, szent szánalomtul.
(Ej, azok az öreg asszonyok)
Bántja,
ha az emberek kedveznek neki, mert mindig a sors kitagadottjaira gondol
ilyenkor.
Nekem vadkacsát hoznak néha a vadászok.
Pedig húsz kacsa hápog az udvaromon.
- Adott-e valaha valaki vadkacsát a szegénynek?
Pedig de jó volna asztalon látni a vándor őszi vágyakat.
(Dunába vizet öntenek)
És
ha az élet örömeit, mámorát kínálja, Istenhez menekül előle, mert ez az ő
sorsa:
Engem násszal kínál a Szépség,
násszal kínál a Mámor és Dicsőség
Nász-éjszakákról szököm Szent Elekként
rongyokba rejtve szűz fiatalságom
az Isten-vár felvonó hídja mellett
szép nászaimat tovább álmodom
(Maradok örök vőlegénynek)
Különös
szeretettel fordul a gyermekek, a kamaszok és a fiatal lányok felé. Fiatal
gondtalanságuk mellet már látja bennük a későbbi életgondok hordozóit. Pompás
képben rajzolja meg, mint ér a gátat nem ismerő, hajrás, forgószeles,
villámparipás, fölényes kamaszok vére is partos mederbe egyszer s egy szép
napon.
Az erdőirtást átveszik, a hídépítést átveszik,
hajók kormányát átveszik, az ekét, malmot átveszik,
a régi Fáklyát átveszik, az Istent megsüvegelik,
mert ők lettek a Rend, Család, a Miatyánk s a Hiszekegy:
(Kamaszok)
(Ugyanennek
a gondolatnak más variánsa az: Ifjú ököl.)
A
kamaszok felé Mécs szelíd humorral
fordul, a fiatal lányok felé azonban féltő gyöngédséggel (Nebántsvirág), meleg részvéttel. Végtelenül kedves, harmatos verse
az, melyet Lilike húgához írt, ki
Még álmodik tizenhat éve
tündöklő Mese-erdejében…
de
majd egyszer tüzet fog az ő szíve is s akkor, énekli a költő féltő
gyöngédséggel:
Az igazi királyfi jöjjön,
ki csókesővel tüzet oltson…
Hófehérkének nézze őt,
ha fekszik majd a nászi gyolcson
s a Mese-erdőn újra nőjön…
(Hófehérke cipellőjére)
A
lány sorsa a férjhez menés, aztán az anyaság. Ez az anyaság Mécs szemében szent mártírium ugyan, de
mégis csak mártírum (Csak menj! Egy
szomorú fiatal asszony). Ezért a szent mártírságért szereti olyan
szenvedélyes rajongással az édesanyját, öt gyermeknek szülőjét, s örökíti meg
képét szebbnél szebb verseiben (A királyfi
három bánata, Az anya, Egy asszony dicsérete).
*
Az
eddigiekben iparkodtunk kiemelni azokat az ellentéteket, amelyek Mécs László lelki adottságában, vagy a
költő egyénisége és életkörülményei közt fennállnak. Csodálatos, hogy ezek nagy
száma mellett sem a diszharmónia a főbenyomásunk Mécs László olvasásakor. Romantikus lelke, mely ellentétekben fogja
fel a világot, nem áll meg töprengve felettük, mint Victor Hugo. Oka ennek nagyon mélyről feltörő vallásossága, melynek segítségével
a diszharmóniákat egyetlen mindent átfogó harmonikába tudja feloldani, s ez az
Isten akaratában való megnyugvás. Mindenre, ami fáj neki, ez az egyetlen
orvossága. Nagyon jellemzőnek találjuk a Magyarság
évkönyve (1926) számára írt önvallomásából a következő sorokat: „Az én
életemet úgy lehetne jellemezni, hogy az: egy felsőbb Akarat állandó
tevékenysége egy gyenge akaratú, ambíciótlan, terv nélkül élő emberben, aki ma
sem sejti egészen, hogy végeredményben mit céloz, mit óhajt elérni az az Akarat”.
Egyszer próbált igazán akarni. Matura után Pestre jött filozopternek s meg
akart nősülni. Nem sikerült. Jászóra ment premontreinek, akart csendes
tanáréletet élni; nem sikerült. „Az Akarat úgy intézkedett, hogy kaszárnya lett
a rozsnyói gimnáziumunkból, a kassaiból cseh reálgimnázium, s a nagyváradi
becsukassék s hogy én plébános legyek Nagykaposon, ami legtávolabbi álmaimban
sem szerepelt. Akaratom és vergődéseim ellenére, így hozott az Akarat a
primitív élethez, a barázdához, a paraszthoz, a szegényekhez, a
hétköznapiakhoz, a szürkékhez, akik között úgy éreztem magam, mint egy
inkognitó királyfi a harmadosztályú váróteremben… Az a felsőbb Akarat húrokat feszít
ki időnként arra a nagyon hitvány fából faragott hegedűre, a lelkemre, hogy ha
véget ér a versírás, megint leszedje, nehogy a hitvány hegedű azt higgye, hogy
ő volt a dal oka. Minden versemet úgy kell kiimádkoznom… Csak akkor írok, ha Ő
akarja…”
*
Mécs László
evangéliumhirdetése nemcsak a katolikusoknak szól, akárcsak annak idején Prohászka püspök prédikációi, melyeket a
másfelekezetűek is hallgattak. Mind a ketten a léleknek a szeretetben való
megtisztulását hirdetik s a tiszta lelkek önzéstől mentes szeretetével akarják
visszahozni a mosolyt a földre. Prohászka
ezt mondta egyik konferenciabeszédében: „Én úgy akarok élni, hogy legalább
másokat ne szomorítsak, hogy az életet ne tegyem nehezebbé. Én szeretném az
életet könnyíteni.” Mécs László programja pedig „Ami szenvedést ember okoz
embernek, azt redukálni a minimumra”. Vallásossága azonban nem színtelen
felekezetnéküliség, ahogy azt Semetkay
József* (* Semetkay József: Mécs László.
Salgótarjáni Reálgimnáziumi Értesítő 1928-29.) nemrégiben megjelent
Mécs-tanulmányában Bodor Aladárral
szemben nagyon világosan kimutatja. Költészetében határozott kifejezésre jut a
katolikum. A katolikus papot talán nem érezzük benne annyira, mint Sík Sándorban, vagy Harsányi Lajosban, de a katolikus hívó
minden sorából kicseng.
*
Nagy
költő Mécs László, mert az életet és
önmagát ilyen szerencsés szintézisben tudja kifejezni, de nagy költő azért is,
mert az ige áldása néki is megadatott. Sík
Sándor szerint Mécs „tehetségének
irányát két dolog jellemzi: nagylélegzetű sodró pátosz, és csilingelő
ösztönösen dallamos formakedv.” Ez a pátosz a Mécs Lászlóból hatalmas áradatban
hömpölygő szavak ritmikus folyásában lüktet. Többnyire szabad verseinek hosszú
soraiban tör magának utat, de a hosszú sorok ellenére sem nehéz Mécs
mondatainak áttekintése, mert legtöbb esetben rövid mellérendelt mondatokba
tömöríti mondanivalóját. Az öreg béres
E földbe szórta ifjúságát!.. Kitették, hogy kútját kimérték
Most koldul. Míg vak felesége mocsárba áll be minden reggel.
Lábára másznak a piócák, eladják s így vesznek kenyérkét
Komor kíváncsiságtól égve a láphoz mentem az öreggel.
(A nyomor balladája)
A
csilingelő, dallamos formakedv pedig a szólampárhuzamokban és a rímek játékában
nyilvánul meg. Ilyen szólampárhuzamok:
Ritkul már a mesejárás, / csillagvárás az ég táján.
(Fohász Jókaihoz)
vagy:
Minden fának más a lombja,
máskép hullat / szirmot, álmot,
máskép ringat / madárfészket
s máskép nevet
a tavaszi vigalomba.
(A magyar fa télen)
Nagyon szereti a középrímeket; néha három rím is kerül egy
sorra:
Az eső megeredt, a felhőkönny meleg, a könnyem is pereg,
ülök, mint jó gyerek, kit vertek más helyett. Bántottak
emberek.
(Ők)
(Egy kis Arany-reminiscencia:
V. László.) Arany Jánoshoz hasonlóan nagy kedvét találja a rímjátékokban:
A kis hintára lendül, a jávor összerezdül
s rajongva ring a hinta, rajongva hull a hinta,
a szép tündéri-minta süldő kacagva hint a
sétányra szirmot szivén, száján, szemén keresztül.
(Hinta a parkban)
Eben
az egyetlen strófában megtaláljuk a középrímet, a szólampárhuzamot, a
rímjátékot és az alliterációt!
Mécs fantáziája az egyszerű
falusi ember és a rafinált kultúrájú városi ember világszemléletének
szintézise. A hinta, mézeskalács,
pipacs, méhesről vett képei mellett ott vannak az injekciós fecskendő, a púder, bubifrizura és a fascizmus. A modern
beszélt nyelv mondhatni teljes szókincsét használja verseiben a divat- és
műszavakkal együtt s a balektól és a
szenzációtól a kabaréig és a tangóig
minden előfordul nyelvében. A hétköznapi élet egyszerű énekese akar lenni.
Fantáziája mindent színben lát. Első verseskötetében szinte hemzsegnek a
színjelzők:
Az összesítő szeretet arany oltárú templomában, melynek
az ég azurló boltja adja kék mosolyú kupoláját
(Vasárnap délután)
E
néhány sorban egész színskála ragyog:
Már az izmom mind kilátszik, ritmust játszik, már fehérlő
bőrömön kopog az esső és a szivem átpiroslik
bőrömön, mint bíboros nap tajtékködnek lágy opálján…
Március van és a fűzek: szende szűzek halványsárga
fátyolokban rámfigyelnek, szégyenkeznek, ám titokban
ágaskodnak, azt hiszik, hogy erre jár a Tavaszisten
meztelen fehérlőbőrű,
napos szivű Tavaszisten…
Sóhajtoznak, hosszú szőke
hajzatuk lebeg a szélben…
(A szeretet ösvényén)
A
modern lírában a jelzőknek nem kell mindig logikus értelmet keresni, mert akkor
ugyan mi értelme lenne a piros rigónak,
a bíbor förgetegnek, az ibolyaszínű méheknek, a ribizkeszínű holdnak és a vörös bánatlavináknak! E jelzőknek nem
logikai, hanem hangulatai és hangzási értékük van. Ez magyarázza a kellemes
trochaeus lejtés és ünnepélyes hangulatot keltő bíbor szónak olyan sűrű
előfordulását.
Feltűnő
jelenség Mécs költészetében – főleg pályája
kezdetén – a sok főnévből képzett ige: rászivárványoz,
lámpásolt, nullázza, kutyulhat, édesült, fellilállolt, ásózott stb. Itt
vagy az expresszionizmus egy jelenségével állunk szemben, mely mindent a maga
teljességében, mozgó, aktív állapotában ábrázol, tehát a nyugalmi helyzetet
kifejező főnevet igésíteni kell, vagy az ifjú óriás gátat nem ismerő mindenhatósága
tör benne utat magának s a jó ízléssel nem törődve hajszolja a kifejezés új
formáit. Kritikusai* (*Sík Sándor:
Katholikus szemle 1923, Rédey Tivadar: Napkelet 1924.) ezt kifogásolták is,
s talán az ő szavuknak is volt valami szerepe abban, hogy második és harmadik
kötetében már sokkal tisztultabb nyelvvel találkozunk.
Mécsnek nincsenek olyan
leíró, sőt legtöbbször elbeszélő költeményei sem, melyekben önmagáért lenne a
leírás, vagy elbeszélés. Nála minden vagy szimbólummá válik (Szélkakas, Kuvik), vagy arra jó, hogy
életfilozófiájához keretet szolgáltasson (A
szűz, fehér halálos hó alatt, Búcsúsok a városban, Anya kell!). Ezért bár
barátjának, Semetkay Józsefnek
tanúsága szerint költeményeinek nagy része tényleges külső élményen alapul, a
lényeget nem maga a történet, a külső élmény, adja meg, hanem az, amit a költő
beleérez (A nyomor balladája, Vadócba
rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld, Temettünk egy öreg asszonyt, Hinta a
parkban). Másképpen így is lehetne mondani: Mécs László vérbeli lírikus, mert csak szubjektíve tud leírni vagy
elbeszélni.
*
Csodálkozva
hallgatjuk a költő lelkének bő testvéri zengését: elárvult, saját gyenge
erejükre utalt felvidéki testvéreink mohón isszák ajkáról a vigasztaló igék
áradatát. Ők tudják, mi nekünk Mécs
László s talán minálunk is, a kiszáradt lelkek földjén, számos lélek megrendül
ihletett énekén. Az a szerény kommentár is, melyet itt papírra vetettünk, csak
a költő-apostol további útját akarja egyengetni.
(Budapest)
Forrás: Széphalom, (4). pp. 22-24. (1930), - Széphalom, (4).
pp. 92-99. (1930)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése