Sárközi György: Utazás

Hajnali ködben indult a szekér,

Még csüggedt álomban gubbasztottak a dombok,

A hórihorgas jegenyék fehér

Ködingben álltak, mint nyujtózó óriások.

Fáztam, borzongatott a kora kelés;

A goromba, kátyus út lelkem kirázta;

A kocsis némán pipázott; szél járt a magasban és

Megszólaltak a jegenyék dideregve:

„Maradj velünk… mi szeretni fogunk…

Öleld át nyirkos törzsünk, csókold meg hideg levelünket…

Maradj velünk… ködös szivünkre fogadunk,

S kioltjuk a háborgó tüzeket szivedben”.

A kocsis némán pipázott; pernye pattant a szélbe,

S a köd elszállt hirtelen, mint az oktalan szomorúság;

A nap pislogva ébredt, piros ingét kicserélte

Arany ruhával… A pacsirta fölrebbent egyenest a napba.

Futott a szekér… Testem megtelt édes meleggel…

Édesen pezsgett a lég, mint frissen pergetett méz…

S erdőbe jutottunk, hogy déllé nőtt a reggel,

Sötét fenyők derengtek, kérgükből kicsordult az illatos gyanta.

Megbarnult tűlevelek s korhadt tobozok

Fedték az utat, merre mentünk… S halkan szólaltak a fák:

„Maradj velünk… itt csönd van, szellő se mozog…

Maradj velünk… dőlj az avarba s feledd el, hogy ki voltál”.

Futott a szekér… Az ostorszíj repkedett

A könnyű szélben… A lovak lankadtan kapkodták fejük

A muslicák elől… És mire este lett,

Elértük a patakot, melyben széttörve uszkáltak az árnyak.

Görnyedt fűzek áztatták a sűrű

Vízben fehér hajuk. A kocsis kiverte kialudt pipáját.

Ezüst mohokkal csillogott a bürü

S bolyhosan ingott-ringott a hinár a csobogó hab alatt.

Megálltunk… És zizegve szólaltak a bús

Fűzek: „Maradj velünk… arany könnyek buggyannak az égen,

De a patak nevet… Iszamlós ágyába húz…

S húsodból fehér rózsát mos, csontodból fehér kavicsot… Maradj velünk!

Megráztam az álmos vénembert a bakon:

„Gyerünk tovább! Gyorsan, gyorsan, tovább!”

A lovak nyihogva meredtek az éjbe s vakon

Futottak, míg körülöttünk ijedten rezzent össze a nád.

(Budapest)

Forrás: Széphalom, (2). p. 104. (1928)