A jó természet még soha
Senki iránt olly mostoha
Nem volt, mint én irántam:
Születést alacsonyt adott,
s még az életadó napot
Sem engedé hogy lássam!
Igy én kétszer bóldogtalan,
Eltaszitott s világtalan,
Mint egy nagyszerü árva,
- Kit minden öröm elhagyott,
S mint egy kész, született halott –
Siromba valék zárva.
Sohajték: bárcsak egy hitvány
Porszem volnék, vagy egy sovány
Fűszál, vagy undok féreg!
De sokszoros sohajtásom,
Keserves siránkozásom
Semmi lény nem hallá-meg.
Nap – s örömtelen életem
Felvidithatni úgy véltem,
Ha annak önfényt szerzek.
Mert – higyétek-el, - a remény-
Vesztett kunyhókban is, erény-
Bimbót, nemritkán leltek. -
Boltom meg nyilt, s a napsugárt,
Mellyet lelkem ohajtva várt
Meglátám; s megförödve
E fényárban, százszor jobban
Tündöklöm most, mint siromban,
Hol el valék temetve.
Napok jöttek, napok multak,
Bánat-könyűim lehulltak
Arczomról, s most kincs gyanánt
Tartnak a nagyok lakában,
Királyok palotájában
S a putrikban egyiránt.
**
Ha a szerencse alacsony
Pólczra helyez téged,
Hidd-el, hogy onnan ki eme
Erkölcsi jellemed.
Forrás: Szünórák, mellyeket különböző korú gyermekek
mulatságaúl szerzett Károlyi István. Pesten, 1845. Nyomatott Trattner-Károlyi
betűivel. Úri útcza 453.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése