I.
Hires Rákos folyamánál
Kis dombon, egy csinos lak áll:
A domb s lak messze ellátszik,
Udvarán két gyermek játszik:
Béla és a kis Katicza,
Arczuk piros, mint a rózsa.
II.
Bélának volt egy csinos kis lova,
Mellyen ő lovagolt ide s tova;
De csak akkor, ha dolgát végezte,
A pedig nem történt csak déleste.
Hogy meglepje nővérét Katiczát,
Ki nagyon szerette a szamóczát:
Egyet gondol, kettő lőn belőle, -
Lóra ül s vágtat Tűzberek fele
Szamóczázni. De abban hibázott. –
Hogy magában ment s másnak nem szólott. –
A virgoncz Turcsi hamar ott termett,
Hol gazdája volt szedendő epret.
Oda érve, a gyors táltos megállt
S Béla róla nagy örömmel leszált.
Meg köté őt egy kis csemetéhez,
Maga, hozzá fog az eprészéshez.
Miként a völgy eperrel volt tele:
Úgy tölt-el örömmel Béla keble.
A Turcsi is vigan volt s nem hevert,
Mert bőven haraphatá a lóhert.
Béla, szamóczázás közt feledte,
Hogy Turcsiját jól meg sem kötötte,
S gyorsan a csemetére pillantott,
Hát látja, hogy lova elillantott,
Nyakába öltve a tágas rétet,
S érezve szabadságát, nyeritett;
De nem gondolá-meg, hogy gazdája
Az ő szabadságát megsiratja.
*
Béla, szedett eprét csomócskába
Kötés és elindult hamarjába
Fölkeresni a hűtlen, elszökött
Turcsit, mellyet a pőcsik is üldözött.
Ez, eprészünknek nem kis bajára
Vált, mert éltében így még nem jára.
Lélektelen megy, szalad mindenütt,
Nézgél, keresve Turcsit, mint a tűt:
Ah de Turcsi nem volt sem itt, sem ott!
Pedig már a nap is leáldozott.
III.
Béla anyja s Katicza künn ültek,
Nézve, a madarak mint repültek
Az udvaron álló topolyára,
Hogy ott maradjanak éjszakára.
Mind ketten tünődtek Béla miatt,
Ki a Turcsin illy későre maradt.
*
S im egy kis ló minden lovag nélkül,
Felkantározva vágtat egyedül,
Rémültökre, az istállónak tart,
Lábával tapodva a szép kantárt.
A bús anya s a siró kis testvér
Ereiben megfagyott minden vér,
Látva, hogy a Turcsi Béla nélkül
Felkantározva vágtat egyedül!
IV.
Rózsafelleges nyári est vala,
S hangzott a kedves csalogány dala.
Örömmel tértek haza a mezők
Munkási, ők is dalt zengedezők,
Poros vállukon kapát emelve
S csörgő korsót, melly vizzel volt telve.
Az öregek fáradtan biczegnek
Nyomain az ifju vig seregnek.
*
Tövesiné üléséből felkelt,
De nem örült, hanem jajveszékelt.
Rémülten kérdezi fütőlé fától:
„Nem láták-e kis fiát valahol?
„Nem láták-e kis Béláját, a ki
Szokás ellen, maga lovagla-ki?”
*
Egy, a seregből vissza fordula,
S a bús anyához nyájasan szóla:
„Láttam én asszonyom, hogy Túzberek
Felé lovaglott egy kicsi gyerek.”
V.
Már egész sötétté vált az este,
S Béla Turcsiját még is kereste.
Csomó eprét jól a hóna alá
Szoritá, s úgy bolyongott fel s alá.
Örűlt ha bokrot vagy tőkét látott,
Mert azt vélte, hogy Turcsija van ott.
De midőn csak bokrot lelt s a sötét
Megcsalá, - - ez búsitá érzetét.
Majd meg meg állt a lónak vélt bozót
Mellett, s útán gondolkozott.
Szól: „Keresném tovább is, de mit ér?”
S ollyat pillant mint egy cselédkenyér.
*
Már a völgytől messze van s andalog
Tüskén bokron keresztül, csak gyalog!
Mi tájon jár? azt épen nem tudta,
Azt sem, merre visz úttalan úta!
Kárhoztatá magát: „ej, ej! Béla,
Máskor vigyázz, ne légy ollyan méla.”
Megy, megy, s hogy láthasson bolyongtában,
Erőlteté szemét, de hiában!
Gyászos helyzetét e balga tette
Jobbá nem, sőt még rosszabbá tette;
Mert alig mozdult-meg, egy verembe
Melly közelében vala, esett-be.
Ő ugyan semmitől nem remegett
Soha, de most megrázá ez eset;
Mert ámbár érté a testgyakorlást,
Nem tapasztalt még illy nemü ugrást.
Szerencséjére, az omladozott
Lyukból olly móddal kikapaszkodott,
Hogy a belé nyúló bokorágak
Neki segéd kezeket nyujtának. –
A testgyakorlás igen nagy hasznát,
Béla a gödör szélén látta-át.
VI.
Tudnunk kell, hogy e veszélyes gödör
Rég híres volt mint farkas-fogó tőr.
Sirva néznek arra még ma is, sok
Árván maradt ugató farkasok,
Mellyeknek fogas ősük, itt talált
Hős vonitások közt, puskás halált.
Tagadni nem lehet, hogy e verem
Volt ép ama regés zeneterem,
Hol, a lakzibol haza ballagott
Barna hangász, egy hangversenyt adott
Becsületes neve, Kakas
Márton,
Akár gyalog járt, akár lóháton;
S ekkor ép gyalog volt és elázott
Fővel, e verembe botorkázott.
E páratlan estély s hangversenyen,
Senki más, mint egy farkas volt jelen;
Ez is csak ingyen, s ha szünt a zene,
Farkas úr tüstént hadat izene
A müvésznek, ki azt hadnak vélte,
Ha hallgatója körmét kefélte;
Vagy, ha egészséges fejér foga
Vérvörös inyei közt vaczoga.
E még hagyján: de ha két lábra állt
S költsön fejében ő is muzsikált;
Vagy villogó szemét szikráztatta:
Hangászunkat a hideg is rázta; -
S félelmében, jámbor Kakas
Márton
Száz szinü lőn, mint a Chaméleon.
E borzasztó hadi jelenetek,
Ha muzsikált, tüstént elenyésztek;
Marczi tehát soha veszteg nem ült,
Hanem eszén kívül is hegedült:
S hogy kizokogja keserves kinját
Ráhúzta a nagyidai nótát.
*
Ekkor kellett volna őt hallani,
Milly keservesen tudta játszani
A dalt, melly zenge panaszt, mikor a
Barna sereg szűkre mért lőpora
Elfogyott, s az ellenség kartácsa
Dühének lőn nagy részök harácsa.
*
De hátha Mártonunk roszul itélt
A farkasról, midőn körmétől félt?
Úgy gondolják sokan, hogy taps vólt a’,
Midőn körmét erősen csuszolta;
Vagy, midőn fogvicsoritva nézett
S vonitott, mosolygva „éljen”ezett.
Mind egy! Kakas Márton soha többet,
Nem ohajt adni ingyen-concertet.
VII.
A kalandos kis Béla,
Midőn kiszabadúla
Verméből, csillagfénynél
Lassan tovább mendegél.
Megy,megy, némán andalog,
De csomóját kezében
Tartva, megörzé hiven
Kis hugának számára,
Balsorsának daczára.
Ó beh sokszor sohajta,
Hogy e baj történt rajta,
S látta, mi sokat szenved,
A ki – mint ő – eltéved! –
Kalandos éjji úta
Alatt eszébe juta,
Hogy ma: tán utoljára
Ült kedves Turcsijára!
De akkor szomorubb volt,
Ha jó anyjára gondolt.
Igy tünődött: „ó hát ha
Nem láthatom őt soha!”
Vagy kis nővére Kata
Eszébe jött – bánata
Nagy lőn s könyei, arczának
Rózsáira hullának!
*
Majd látva, hogy a könnyek
Rajta mit sem segitnek:
Letörlé azok árját,
S használva okosságát,
Meg áll, mondván: „én kába!
Hát torony irányába
Nem mehetnék? Nem bizony!
Mert nem látszik a torony!
Aha! hiszen igen sok
Eltévedett útasok
Sokszor csak azt hallgatják:
Hol ugatnak a kutyák?”
Hallgat. Ah de nem hall mást
Mint csak bagoly huholást.
„No! hát a tengeren, hány
Hajó megy csillag után?
Én is csak a csillagok
Fénye után ballagok”
De megakadt, mert igen
Sok csillag volt az égen;
Most melyiket válassza,
Hogy őt vezesse haza?”
VIII.
Azért Béla kétségbe
Még nem esett,
S noha igen megrázta
E bal eset
Égre nézni meg nem szünt,
Bár felhagyott
Azzal, hogy keresgélje
A csillagot.
Ó hát még is nézett ott
Valamire,
S annak – ki nem tudná, meg
Súgom mire?
Bizalommal nézett az
Ég urára,
S kérte őt, tekintsen le
Tévutára!
Bizalommal fordult a
Jó istenhez,
Kérvén, vezesse őt-el
Kedvesihez!
*
Kis Béla mendegél,
Előtte part;
Most már másra nem néz,
Csak annak tart.
Föl-ér, s a sötétben
A tetőrül
Nézgélt, mint lehetett
Körös körül.
„Ni! ni! – szól – amott egy
„Bolygó fény jár!
„Vagy tán csillag? Nem! - - - hát?
„Csillámbogár.
„De a bogár földön
„Mászik, ez nem!
„Fölém közelg!! mi ez!
Én istenem!!”
Bátran megy a képzelt
Bogár felé,
S az is közelebb jő
Mindig felé.
Most már tisztán látja,
Hogy: „lámpafény”,
Szót is hall s felkiált:
„Remény! Remény!”
IV.
Béla szalad
Mint a villám
S nagyot sikolt:
2Édes Anyám!”
Száz csókot ad
Jó anyjának,
Száz szamóczát
Katiczának:
Ezer hálát
Az istennek,
Őt anyjához
Vezérlőnek!
Forrás: Szünórák, mellyeket különböző korú gyermekek
mulatságaúl szerzett Károlyi István. Pesten, 1845. Nyomatott Trattner-Károlyi
betűivel. Úri útcza 453.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése