Névy László: Petőfi olasz tanulmánya

Dr. Meltzl Hugó tagtársunk értekezése után alkalomszerűnek tartom az olaszoknak Petőfi költészete iránt tanúsított érdeklődésével és lelkesedésével szemben megemlíteni, minő előszeretettel viseltetett nagy költőnk az olasz nyelv és költészet iránt, mikor legfeljebb magában, a géniusz önérzetével gondolhatta, hogy egykor idegen nemzetek is fognak az ő dalaiban szívhez szóló, emelő, gyújtó hangot találni.

Petőfiben a költői őserő volt megtestesülve. Utánozni, talán ha akart volna, sem tudott volna. Egyénisége oly határozott, hogy magát megtagadni rá nézve lehetetlen lett volna. De ez távolról sem teszi azt, hogy a megszerezhető ismeretek becsét méltányolni ne tudja. Nem foglalkozott sokat az elméletekkel, de égett a vágytól, hogy a világirodalom nagy szellemeit közvetlen forrásból, az illetők nyelvén ismerhesse meg. Gúnyolta, mikor alkalma volt a középszerűséget, a művészet üggyel-bajjal dolgozó mesterembereit, de rajongott mindenért, ami a géniusz bélyegét viselte homlokán.

Az a néhány év, melyet hányattatásai után a szabadságharc kitöréséig, nyugodtabb munkásságban tölthetett, nemcsak a dúsabb költői produkció, hanem a tanulás ideje is volt. A németen kívül szorgalmasan tanulta az angol, francia és olasz nyelvet, s foglalkozott az illető nemzetek legnagyobb költőivel.

Az olasz nyelvben 1844-1845-ben Messi Antal úr, ma egyetemi rendkívüli tanár, s nekem a kereskedelmi akadémiában igen tisztelt kollégám, volt tanítója, ki az alábbi adatokat lekötelező szívességgel bocsátotta rendelkezésemre.

Petőfi akkor a Hatvani utcában, a Jankovics-féle ház egy szűk és homályos udvari szobájában lakott Pákh Albert-tel, akivel együtt tanult olaszul. Miként forrásom mondja, Petőfi jól és szívesen fordította Pellico Silvio Rabságom órái című művét, de legjobban szerette a népdalokat, a Canti populari-t.

Nem tudott csendesen ülni, s amennyire a kis szoba szűk területe engedte, makra pipáját foga közé szúrva, nagy léptekkel járt fel-alá, s ha a mester kelleténél tovább időzött a klasszikus prózánál, nem éppen suppressa voce kívánta: Canti populari!

Mód nélkül szerette az olasz népdalok hevét, egyszerűségét, s nemzeti emelkedettségét.

Ismerte és szívesen recitálta Berchet-nek azt a dalát a zöld, vörös, fehér színről, melyet Meltzl-tagtársunk is szembe állít a Szerelem gyöngyei-nek XXVI. dalával.

Gyakran szavalta a következő szerelmi dalt:

Chi v ’amera, ben mio, s’i non son io?
Chi m’ama me, se non m’amate voi?
E tutto lob en vostro gia son io
E tutto lob en mio, gia siete voi?
Da poiché ci vogliamo tanto bene
Venga la morte, che morremo insieme,
Da poiché tanto ben noi ci vogliamo,
Venga la morte e insieme moriamo.

Magyarul körülbelül fél prózában, fél versben:

Ki fog téged szeretni kedvesem, ha én már nem vagyok,
Ki fog szeretni engem, hogyha te nem szeretsz?
Hiszen a te egész kincsed egyedül én vagyok,
S az én egész kincsem egyedül csak te vagy.
Azóta, hogy szeretjük egymást olyannyira,
Jöjjön bár a halál, együtt halunk mi meg.
Mióta úgy szeretjük egymást,
Hadd jöjjön a halál, együtt halunk mi meg.

A kis szoba ajtajára belül krétával írta fel Petőfi Dante-nak azt az ismeretes terziáját:

Per m esi va nella cittá dolente,
Per m esi va nell’ eterno dolore,
Per m esi va tra la perduta gente.

Azaz:

Rajtam át visz az út a gyászos városba,
Rajtam át visz az út az örök fájdalomba,
Rajtam át visz az út az elkárhozottak közt.

Pompásan alkalmazott inscriptio a kis szobára és lakóira.
Különösen kedvelte és énekelni is szerette Monti-nak következő dalát:

Bella Italia, amate sponde
Pur vi torna a riveder;
Trema in petto e si confonde
L’alma oppressa dal piacer.

S hozzá a refrain:

Il giardino di natura
Pei barbari non é!

Magyarul körülbelül:

Oh szép Italia, ti kedves partok,
Im visszatérek látni titeket;
A lélek reszket és zavart lesz bennem,
Alighogy bírja a nagy örömet.
A természetnek eme kertje
A barbároknak nem való.

A barbárok alatt az olasz költő osztrákokat ért; de a magyar költő is gondolta a magáét, mikor lelkesülten dúdolta:

Il giardino di natura,
Pei barbari non é.

Egy alkalommal Pákh Albert szorgalmasan körmölt valami tárcacikket egy lap számára. Petőfi hosszúkat lépve, dúdolta a Canti populari-t és zavarta az írót. Pákh mérges volt, s csendre intette. Petőfi jókedvűen azt felelte neki:
- No isz’ jól van; lesz idő, mikor rólunk is írnak tárcacikket.

Bizony írnak mást is, hála Isten. A magyar költő dicsőséget szerzett nemzetünknek és nyelvünknek messze földeken, már-már az egész művelt világon s örvendhetünk, hogy az ő hangjai abban a szép országban is élénk visszhangot keltettek, melynek dalai oly harmóniával zengtek össze az ő szép lelkével.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)