Fölötte ujjongó pacsirta száll.
Harsan a kövér fű, amit kaszál.
Csupa tűz. Egész nyáron aratott
és mint a gyémánt,
magába szívta teste a Napot.
S az őstűz most a bőrén izzik át
s az izmain, amikkel egy bikát
legyűr. S a kedve is ettől
lobog:
- vígan dalol –
és ettől ég kezében a dolog.
Járt a Doberdón, Kárpátok alatt,
de kiszívott belőle már a Nap
vad ösztönt s néplázító rákfenét.
Dalol s kaszál,
nem motoz benne a Hogyan? s a Mért?
De jó annak, kit meggyógyít a Nap
s vígan dalolhat zengő ég alatt,
kit nem csábít a százcsodájú Lét,
de kiélvezi
szűk életének minden jóízét!
S dolgát végezve elindul haza,
várja a kis család s a kis tanya,
lépése büszke, dobbanó, kemény
s úgy megy az úton,
mint egy eleven, szép hősköltemény.
(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése