Lengyel Laura: Hódy Tamás temetése

Recsky Gábor végigolvasta a gyászos újdonságot, meg a tárcát is, mely a kiváló, fiatal író halá­láról adott hírt. Olvasás közben egypárszor el is homályosodott a szeme. Olyan megindító volt ez a tárcacikk az ő keserű, vad, fájdalmas hangjával. A kétségbeesés bátorságával kiál­tot­ta ki, a mit a közelállók csak súgva rebesgettek, hogy a szegény Hódy Tamás szerencsét csinált a halálával; pár hónap múlva szörnyűbb sors várt volna reá: az őrülés. S akik látták már ezt a szörnyű rémet álmukban megjelenni (s ugyan melyik író ne látta volna), azoknak nem kell magyarázgatni, hogy a halál is lehet jótétemény és megváltás.

A cikk fájdalmas, elkeseredett hangon így szólt tovább:

„Igen, a szegény Hódy Tamást már évek óta fojtogatta ez a rém, mely elől nincs más menekülés, mint az azilum, hová eljutott. Nem akarunk tetemrehívást csinálni temeté­séből. Nem kiáltjuk az ország fülébe, lelkiismeretébe: gyertek, nézzétek, így pusztul el a magyar iró! Agyonhajszolva, kifáradva, agyának erejét, szívének tüzét, lelkének hitét szétforgácsolva, eltördelve, királyi büszkeséggel, koldus könnyelműséggel közibetek szórva! Elmondhatnám, hogy szegény Hódy Tamás gaz rágalomnak állította azt a hazug­ságot, hogy a rabszolgák föl vannak szabadítva; de nem akarok vádolni senkit, ő maga is panasz nélkül hajtotta járomba a fejét és ment, ment, de már maga sem hitte, hogy előre... Keserűbb pillanataiban meg is átkozta a tollát, mert szolgálni kellett vele, holott ez szuverénebb szimbóluma magánál a koronánál is. Mindegy... A komédiának vége. Ha úgy tetszik, tapsolhattok, szegény Hódy Tamásnak nagyon mindegy. Nem sokat törődött a tapsaitokkal, mert ajándékozni akart nektek és nem élni belőletek. Azért pusztult el harminc éves korában. Ha kedvelném a frázisokat, a tehetségét, a hozzá fűzött reményeket, az irodalmat emlegetném, de kicsordul szememből a könny és siratom, fiatal harminc éves életét. Nem érette imádkozom, a ki meghalt, mihozzánk legyen könyörületes az Úristen, mert így hagytuk elpusztulni.”

Recsky Gábor letette a lapot és néma megilletődéssel bámult maga elé. Jólelkű, fogékony szívű ember volt, akit védtelenül talál a betű hipnózisa. Ez a gyászoló cikk, oly tűzzel és fájdalommal volt megírva, hogy Recsky Gábor megint befordította a lapot és megnézte, hogy mikor is lesz hát a szegény Hódy Tamás temetése? Aztán nem sokat habozott, hanem elha­tározta, hogy ott lesz a végtisztességadáson.

Talán nemcsak a halott iránt érzett mély megindulás késztette erre. Recsky valaha, fiatal jogász korában, irodalmi ambíciókról álmodozott. Joggal-e vagy jogtalanul, ki tudná azt ma már megmondani. De a múzsa olyan veszedelmes fehérszemély, hogy még kacérkodni sem tanácsos vele. Legjobb, ha az ember úgy éli le életét, hogy nem találkozik vele, de ha egyszer feltűnt a szeme előtt, isten bizony nem muszáj vele csókolózni, elég a csókjára vágyakozni, már az is egész életére boldogtalanná teheti az embert.

Recsky Gábort nem tette éppen boldogtalanná. Az irodalmi álmok mellett is erős, elszánt akaratú ember volt és mikor apja halála egy reális, biztos kenyért adó pályához szólította, el­temette magában az irodalmi álmokat. A temetés nem ment éppen fájdalom nélkül és nem is vezetett rögtön eredményre. Az utcán, ha járt, még gyakran dúdolt magában ábrándos, szerelmes verseket. Néha szíve lüktetésében érezte a ritmus csábító, mámoros zenéjét, máskor ölelkező rímek csattogtak a fülébe, de ez a kísértetjárás egyre ritkább lett s végre szerencsésen meg is szabadult tőle. S nem maradt meg egyéb belőle, mint valami gyöngéd szeretetbe oltott ártatlan irigykedés, az irodalom munkásai iránt.

Minden új név, minden feltűnő tehetség érdekelte. Néha el is szomorodott, mikor látta, milyen káprázatos gyorsasággal repül fel egy-egy új rakéta, ott tündöklik, ragyog a magasban, mindenki lelkesedve tapsol neki - s mindenki közömbösen nézi, mikor szétpattan és beleesik újra a sötét éjszakába. Kegyetlennek, szívtelennek találta ezt a játékot, de aztán megnyugodott abban, hogy fényleni, ragyogni, tündökölni rövid ideig is édes, mámorító, földöntúli boldog­ság lehet.

Recsky Gábor elhatározta, hogy fölmegy a Hódy Tamás temetésére. A temetésen rögtön meg­ismerkedik az új irodalom egypár kiválóbb nevével. Rég vágyott már erre az ismerkedésre, de gyerekesnek találta vágyát, most azonban megvolt a kegyeletes alkalom.

Forró nyári délután ment ki a Kerepesi úti halottas-házba. A ravatal körül vagy tíz-tizenkét ember lézengett, fáradtan, kedvetlenül, homlokukat törülgetve. Recsky kivette óráját, azt hitte korán jött, de meglepetéssel konstatálta, hogy már tíz perc sem hiányzik a szertartásra kitűzött időből.

Észrevette, hogy figyelmesen nézik, hát egy magas, barna úrnak bemutatta magát. Kezet ráztak és kisült, hogy a magas, barna úr annak a lapnak vezércikkírója, hová szegény Hódy Tamás is dolgozott.

- Az urak kissé késnek, - kezdte Recsky a társalgást.

- Előre tudtam, - mondta a vezércikkíró, vállat vonva, - nem képesek ezek az emberek egy negyedóránál tovább érdeklődni valami iránt.

- Ha ez a valami egy kollégájuk halála? - hüledezett Recsky.

- Ha édes apjuk, anyjuk halála, akkor sem, - felelt vállat vonva a politikus. - Különben nyár van. A házas emberek szabadságon vannak. A többi meg kártyázik.

- Szervusz! Hát te mégis eljöttél?

Egy kopasz, kövér úr közeledett feléjük, a politikus bemutatta őket egymásnak:

- Gál Ferenc szerkesztő, Recsky Gábor táblai bíró.

A szerkesztő is a melegről panaszkodott. Aztán arról beszélt, hogy ez a sok szenzáció mind Hódy Tamásnak való téma lett volna... Milyen kár... Hirtelen átmenettel erősen szidni kezdte a fiukat, kik mindenünnen lemaradnak. A politikus megint csak vállát vonogatta, kijelentvén, hogy ő előre tudta mindezt. Miért nem rendelkezett a szerkesztő. A fiatalabb generációt ki lehetett volna parancsolni, hogy ne tíz-tizenkét ember lődörögjön itt szégyenszemre.

A szerkesztő dühös volt és majd hogy egymásba nem kaptak, ott a ravatal mellett, mely különben el volt borítva a jóbarátok és újságok koszorújaival.

Recsky elszorult lélekkel nézett és hallgatott. Most jött be a gyászoló család. A halott apja meg két bátyja. Nagyon sápadtak voltak és szemmel láthatólag minden erejüket arra fordították, hogy a torkukat fojtogató zokogást visszafojtsák.

- Nem volt családja? - kérdezte Recsky a politikust.

- Sokkal lelkiismeretesebb ember volt ő, mintsem megházasodjék, - védelmezte elhunyt barátját a publicista.

A pap is megjött és kezdetét vette a szertartás. Időközben még párszor kinyílt az ajtó és a gyászoló gyülekezet megint több lett nyolc-tíz emberrel.

A szertartásnak vége volt, s még mindig nem volt több bent harminc embernél. És a harminc ember is zavarodottan nézett egymásra. Szemmel láthatólag röstellték magukat.

- Végre is valakinek beszélni illenék, - mondta a szerkesztő, - hiszen csak nem engedjük igy elvinni.

A politikus húzódozott, de végre is fölállt, hiszen igaza van a szerkesztőnek, igy nem engedhetik elvinni.

A milyen kelletlenül állt föl, olyan szép tüzes és poétikus volt beszéde. Megmámorosodott a saját hangjától, könnyek szöktek a szemébe. Recsky nagyon sápadt volt, semmiképpen sem bírta elhinni, hogy ugyanez az ember pár pillanattal előbb, még ő mellette vonogatta a vállát.

A halottat letették a sírgödörbe, egypár koszorút utána hajítottak, a többivel telirakták a sírját. A kis gyülekezet nagyon meg volt indulva s Recsky Gábor látta, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon, mikor búcsút integettek a sírnak. Elgondolkozva ment előre, csak arra riadt föl, mikor kiérve a temetőből, a vezércikkíró beszélni kezdett.

- Látom az arcán, hogy meg van döbbenve. Nem akarom, hogy igazságtalan legyen a fiukkal szemben, a kik elmaradtak. Lássa, ha a temetést rögtön a halál utáni negyedórában lehet esz­közölni, akkor itt lennének ők mindnyájan. De a szegény Tamás halála óta már két nap múlt el, azóta, hogy is mondjam csak, megszűnt aktuális lenni. Nem szívtelenek ők, csak sok dolga van a szívüknek. Minden pillanatban ezer meg ezer új impresszió ostromolja. Soká nem élhet egy. De míg él, igaz és erős, higgye el. Olvasta azt a sirató tárcát, az az ember valóban sírt, míg írta, igaz, hogy most kártyázik, de végre is, tesz ez valamit, mondja? Egy pillanatig érezte a fájdalmat oly igazán és erősen, mint csak ember érezhet. Szegény Tamás író volt s ő maga is jól megértené az ő temetésének szomorú pszichológiáját.

Recsky elgondolkozva bámult maga elé.

- Én mégsem így képzeltem a Hódy Tamás temetését.

- Oh, ők sem így képzelték, higgye el! Ha mindjárt az első negyedórában el lehetett volna temetni a szegény fiút... De hiába, két napot kellett várni! Két nap, - Istenem, - maga az örökkévalóság...